haku16

Ruki

A tömeg tombolt, a rengeteg csinos lány sikoltva kérte a folytatást, amit meg is adtunk nekik. Eljátszottuk újból a Burial applicantót, majd mélyen meghajoltunk, lekapcsolódtak a lámpák és előttem minden elsötétült. Csak a több ezer rajongónk örömteli sikolyait hallottam, ami boldogsággal töltött el. Aztán szokás szerint Reita hozzám szegődött, és segített lejutni a színpadról. Mindig így ért véget egy-egy koncertünk. Kifulladásig szinte isteni erővel adtuk elő a számokat, majd repetáztunk is, végül pedig félholtan dőltünk ki az öltöző kanapéján. Most is minden így történt, csakhogy mire eljutottam a kanapéig Rei épp akkor csapta le rá a seggét. „Nos, úgy tűnik lőttek a kényelmes fekvésnek” – gondoltam magamban, de végül morcosan dőltem le a kanapéra, majd lábaimat Rei ölébe nyújtottam ki. Mondanom sem kell, hogy elkenődve kérdőn pillantott rám, mire én csak megvontam a vállamat, lecsuktam a szemeim, majd jólesően kifújtam a tüdőmben felgyülemlett levegőt. Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el így, csendbe burkolózva, nyugodtan, mikor arra eszméltem fel, hogy csörög a telefonom. Hirtelen el sem tudtam gondolni, hogy ki hívhat ilyen későn, de azért utána nyúltam, majd feleltem az illetőnek.

- Moshi-moshi – szóltam belé erőt véve magamon.

- Ruki-chan – szólalt meg a vonal túlsó végén Miyavi. – Csak nem felköltöttelek?

- Nem, dehogy, csak nemrég járt le egy koncertünk – magyaráztam fáradt hangomnak okát. – Valami baj van, hogy ilyen későn hívsz? – kérdeztem barátomtól.

- Óh, értem. Nos, nem is tudom, hogy hogyan mondjam el neked... – beszél szaggatottan, mint valami harmincéves fehér-fekete film.

- Mi volna, ha csak egyszerűen kinyögnéd? – kérdeztem már-már türelmetlenül.

- Hát jó. Szóval az van, hogy a délután kigyulladt a lakásod, és szinte mindened odaveszett – mesélte teljes beleéléssel.

- Hogy mi? – akadtam ki teljesen.

- Mint említettem, leégett a lakásod – motyogta barátom halkan. – Ruki, jól vagy? – kérdezte aggódva.

- Már hogy a faszomba lehetnék jól? – keltem ki magamból. – Egyáltalán, hogy történhetett meg ez pont velem? – Egyszerűen nem értettem semmit, és még haza sem mehettem, mert még hátravolt jó pár koncert... – A megmaradt cuccaim hova vitték? – kérdeztem kissé türelmetlenül. Reita kérdőn meredt rám, mire intettem neki, hogy mindjárt elmagyarázok mindent.

- Nálam vannak, de őszintén szólva, nem túl sokat tudtunk megmenteni a dolgaid közül. A zongorád porrá égett... – Az utóbbi mondatot szinte alig hallhatóan suttogta, de így is megértettem.

- Értem – szólaltam meg halkan. – Mondd, a gitárjaim közül megmenekült vaegy? – kérdeztem reménykedve.

- Csupán kettő. Ruki, nagyon sajnálom – válaszolt készségesen. – Ha megbocsátasz, most hagylak. Melody nincs túl jól, majd még hívlak, ha megtudok valamit.

- Rendben, és köszi – búcsúztam el tőle. – Jó éjt.

- Jó éjt neked is – köszönt el, majd megszakította a vonalat.

Hirtelen azt sem tudtam, hogy mihez kezdjek. Sírhatnékom volt, de mégis leginkább valamit szívesen széttörtem volna mérgemben. A nagyapámtól örökölt zongorám teljesen leégett, s valószínűleg a legkedvesebb gitárjaim meg a többi rengeteg emléket hordozó személyes tárgyam, amiket a szekrényemben őrizgettem. „Ez nem lehet igaz...miért pont velem történik meg minden szarság? Mit vétettem?” – akadtam ki egyre jobban, mire Reita szólongató hangja téritett magamhoz.

- Ruki, mi történt? – kérdezte halkan.

- Tűz ütött ki a lakásomon – motyogtam. – Alig menekült meg pár cuccom – válaszóltam elkeseredetten. – A kurva életbe...

Egyikük sem szólt semmit, csak döbbenten meredtek rám, s nem jött, hogy elhiggyék, hogy ilyesmi tényleg megtörténhet. Én is szerettem volna azt hinni, hogy ez csak egy rossz vicc, de Miya-t ismerve, nem hittem, hogy kedvtelésből, vagy csupán szórakozásból ilyen csúf tréfával állna elő, mellesleg az éjszaka közepén.

- Na Chibi, nem lesz semmi gond – mosolygott rám biztatóan Uruha.

- Igen, igen... – kapta meg a hangját Kai is. – Mi majd segítünk neked mindenben – mosolygott rám szelíden dobosunk. Nem csodálom, hogy Uruha ráhajtott, elképesztő, hogy mennyire pozitív gondolkodású tud lenni, na meg segítőkészsége is irigylésre méltó.

- Köszönöm, Kai-chan – próbáltam megejteni egy szívből jövő mosolyt. Érti a dolgát, mikor arról van szó, hogy lelket öntsön az emberbe.

- Majd, míg minden elrendeződik elleszel valamelyikünknél – szólalt meg újból dobosunk.

- Aoinál, ha jól tudom van szabad vendégszóba – kapta meg a hangját Uruha.

- Nem hinném, hogy Ruki jól érezné magát nálunk... – szólalt meg Yuu. – Hika-chan nagyon kibírhatatlanul viselkedik néha...

- Látom számíthatok rátok... – engedtem meg magamnak egy gunyoros mosolyt.

- Hát akkor meghúzódhatsz Reinél. Óriási a lakása, közel van PSC-hez, s mellesleg egyedül él. Nem hinném, hogy őt zavarná. Rei, ugye nem zavarna? – pillantott felé Ruru, majd tekintetemmel követtem őt, mire egy döbbent tekintetű Reitával találtam szemben magam. Nagyot nyelt, majd döbbenetét legyürve végül megszólalt.

- Végül is, lehet róla szó... – adta meg magát és fogadott be házába. – De törpe, ha egy ujjal is hozzá mersz nyúlni a gitárjaimhoz, esküszöm, hogy kibelezlek... – vált fenyegetővé a hangja. Apró kirohanásán mindenki csak kacagott, de hát ez Reita, és ő mindig ilyen is marad.

A turné végére mindenki lefáradva, kidőlve, félholtan ücsörgött a hazafelé tartó privát repülőgépünkön. Kai-chan Ruruhoz bújva aludt halkan, míg Aoi valami orosz regényt lapozgatott. Reita csak némán bámult ki az ablakon, én pedig szótlanul gondoltam az elkövetkezőkre, és hogy mennyi munka vár rám amikor hazaérkezem. Egyszerűen még akkor sem jött, hogy elhiggyem, hogy a legkedvesebb emlékeim vesztek oda. „Rohadt vandálok, hogy pont az én házamat kellett felgyújtaniuk.” – morgológtam.  Mellesleg még az is eszembe jutott, hogy  kitudja meddig fogok Reinél potyázni, habár nem is ez nyugtalanított, hanem inkább az, hogy majd kikészít idegileg a hiperaktív basszeros. Nem kell félreérteni, de, mint tudjátok, Reiel imádjuk egymás agyát húzni, s erre minden piszkos eszközhöz képesek vagyunk folyamodni. Csak azt reméltem, hogy nem a banda kárára válik majd a közösködés...

Kikerülve a repülőtéri nagy forgatagból Miyaviék felé vettem az irányt Reiel egyetemben, míg a többiek rövid búcsúzkodás után hazakullogtak. Barátom boldogan szorongatott meg, majd beljebb vezetett házukba. Mosolyogva követtem őt a nappaliba, majd helyet foglaltam a kanapén. Szeretek hozzájuk járni, olyan otthonos hangulata van az egész háznak, talán azért, mert a benne lakók boldogsága keringi át teljes mértékben. Az én lakásom sosem volt annyira otthonos, mégis nagyon tartottam hozzá.

- Hogy vagytok? – kérdeztem végül.

- Remekül – válaszolt boldogan. – Melody reggeli rosszullétei is elmaradtak mostanra, szóval, remekül – mosolygott vidáman.

- Ennek örülök – osztoztam boldogságán.

- Gondolom, hogy a dolgaid után jöttél – szólalt meg pár perc csend után.

- Hát igen, azért a kevésért – válaszoltam kedvtelenül.

- Amúgy van hol laknod? – kérdett rá aggódva.

- Nálam lesz, míg elrendeződnek a dolgai – szólalt meg a basszeros.

- Akkor minden rendben – mosolyodott el Miya.

Hát nem tudhattam, hogy mennyire lesznek rendjén a dolgok, de reméltem, hogy minden rendben lesz. Végül nem húztuk tovább az időt, csupán csak berakodtunk Rei kocsijába, majd elbúcsúztunk Miyaviéktől, s azzal a basszeros háza felé vettük az irányt.  

A körülményekhez képest mosolyogva ültem végig az utat, aminek oka nagyon egyszerű. Megmenekült az a bizonyos gitárom, amelyet a fiúktól kaptam ezelőtt jó pár éve ajándékba születésnapomra, s többek között a kedvenc pólóm, meg a fényképes albumom, amit a nappaliban őrizgettem. Úgy tűnt mégis van odafenn Kami-sama, aki végül úgy döntött, hogy nem foszt meg  teljesen a múltamtól és annak csodás emlékeitől.

Rei lakásához érkezve, gyorsan kipakoltunk a kocsiból, majd a bejárat felé indultunk a két dobozzal a kezünkben és gitárjaimmal a hátunkon. Ez volt az összes cuccom, ami megmaradt, két doboz ruha, egy fényképes album és két gitárom. Ennyi...

- Baj van, Chibi? – kérdett rá Rei, mikor már lassan több perce álltam az ajtó küszöbén gondolkodva.

- Nincs semmi, csak... – hallgattam el egy percig. – Ennyi az egész, ami megmaradt – suttogtam kedvtelenül.

- Jaj Chibi, ha most az a több tucat ruhádért bánkódsz, amiket még csak nem is hordtál, akkor nyugodj meg. Majd veszünk másokat a helyükbe, okés? – kérdezte rosszállóan. – Amúgy is, nemsoká szezonnyitás, szóval bőven lesz választék – próbált vigasztalni némi sikerrel. – Na gyere, megmutatom a szobádat – vigyorgott rám, majd beljebb tessékelt a házba, s becsukta mögöttem az ajtót. 

Mindenre számítottam, csak éppen arra nem, ami bent várt rám. A rendre. Csodálattal néztem körbe a nappaliban, ahol egy enyhe porréteget leszámítva a bútorokon, minden katonás rendben állt.

- Min csodálkozol annyit? – ragadott ki gondolataimból Rei hangja.

- Rend van – válaszoltam egyszerűen, mire haverom fulladásba torkolló nevetésbe kezdett.

- Na mi van Chibikém? Nem hitted volna rólam, hogy rendbe tartom a lakásom, ugye? – mulatott tovább döbbenetemen.

- Ahogy mondod – sóhajtottam lemondóan. Hát Reita már csak Reita marad...

- Na gyere törpilla, körülvezetlek a lakásban – vigyorgott tovább vendéglátóm. Hát törpilla az a drágalátos édesanyád – gondoltam magamban, majd halkan követtem, s nézelődtem.

- Ez itt a konyhám, kamara balra. Szobában nincs evés, szóval rengeteg időt fogsz majd itt tölteni. A kávéfőzöm meg csak akkor támad le, ha használni is tudod, különben, ha elrontod, kifizeted. Rohadt drága volt. Ha éhes vagy szólsz, nem lenne kellemes hajnalok hajnalán arra ébredni, hogy lángol a konyha. A hűtő üres, miután itt végeztünk, majd elmegyünk bevásárolni – hadarta a rengeteg információt, miközben én csak bambultam ki a fejemből.

Hát nem tudtam miért, de ezek a törvényei cseppet sem voltak ínyemre. Mit gondolt, hogy nem tudok bánni egy nyavalyás kávéfőzővel? Jó, az mellékes, hogy az első kávéfőzőm már az első használat után ki kellett dobnom, de az nem az én hibám volt... Főzni azonban igenis tudok, kikérem magamnak... Évek óta egyedül élek, szeretem a hasam, ergo muszáj volt megtanulnom főzni.

Ritka egy bunkó tud lenni néha...

- A fürdőt közösen használjuk, szóval előre kijelentem, a szépítkezési idődet redukálnod kell, mert én bizony nem fogok órákig arra várni, hogy végre kiméltóztass jönni – jött egy újabb feltétel, én pedig még mindig csendben lapítottam, s hallgattam „idegen vezetőm”. – Ez itt vécé kefe – emelte fel az említett tárgyat. – Ha nem fogod használni, akkor majd én, de az nem fogod meghálálni – folytatta komoly hangnemben, miközben én majd szétrobbantam az elfojtott nevetéstől. – Törölközőt kapsz a szekrényben, majd választasz. Ja, és ajánlom, hogy a szennyestartót is igénybe vedd, különben mosatlanul marad a mocskosod.

- Még van esetleg valami, amiről tudnom kellene? – kérdeztem gúnyosan vigyorogva, mire csak furcsán méregetett tekintetével.

- Ja! – vágta rá aztán egyből. – A lakásban nem cigizünk. Ha már nagyon nem bírod dohány nélkül, akkor megkérlek, hogy vedd igénybe az erkélyt – válaszolt, mire én csak dühösen dobbantottam egyet. „Azt a kurva egit. Ez aztán tudja, hogy miként kell kiszedni az embert a sodrából.” – Na gyere Chibi, megmutatom a szobád – szólt rám nevetve, mire én duzzogva követtem az említett helyiség felé.

- Na ne... – sóhajtottam meglepettségemben. – Komolyan ez a vendégszoba? – néztem rá hitetlenül.

- Mit csodálkozol ennyit, Chibi?

- A hálóm nem volt ilyen luxos, nemhogy a vendégszobám. Te, Rei, mondd csak... – kezdtem bele bizonytalanul. – Bankot raboltál, hogy megengeded magadnak ezt a luxust? – kérdeztem hitetlenkedve, mire ő csak elnevette magát.

- Nem – válaszolta, s mellé nemlegesen ingatta a fejét. – Tudod, veled ellentétben én nem szórom a pénzt fölösleges dolgokra, inkább befektetem valami hasznosba – vont vállat. „De amúgy, ezzel most mire célzott? ” – Na, de ha már kigyönyörködted magad, akkor gyere, menjünk vegyünk valami ennivalót.

- Megyek – sóhajtottam, majd becsuktam szobám ajtaját, s követtem őt a kocsiig.

Egész végig főttem a bőrömben, s azon gondolkodtam, hogy miért kell ilyen bunkónak lennie. Őszintén megvallva, zseni kellene lennem ahhoz, hogy ennek a marhának az elgondolásait megértsem. Végül ara eszméltem fel, hogy megérkeztünk egy nagyobb bevásárlóközpont elé, majd Rei leparkolt és szállt is ki a kocsiból.

- Jössz már, vagy zárjam rád az autót? – fordult felém kérdően.

- Megyek már... – sóhajtottam lemondóan, majd kiszálltam a kocsiból.

Bent szótlanul navigáltunk a sorok között, miközben a kosár csak egyre telt, és csak telt. Az első tíz perc után, már meg sem mertem kérdezni, hogy ezt miért kell megvennünk, inkább csak csendben kussoltam, s követtem őt. Belga csoki, öt különféle chips, pattogatott kukorica, mogyoró, zöldségek, húsok, négy különféle üdítő, rengeteg sör, meg bor, és még mindig nem volt ez neki elég. Mérgemben, mikor nem figyelt oda, becsempésztem melléjük két doboz epres jégkrémet, banánt, meg spagettit, pár csomag rágót, gumicukrot, és még sok más apróságot.

Már a kassza előtt álltunk, s pakolgattuk a mozgó sávra a cuccokat, amikor Reita észrevette a csempészett árúm, de nem szólt semmit, helyette cselekedett, én meg csak döbbenten figyeltem, ahogy leemel három doboz óvszert a polcról, majd az epres jégrémem mellé dobja. „Ilyen nincs...” – sápadtam le.

Hát mondanom sem kell, hogy a pénztáros milyen furcsán méregetett minket, főleg, hogy a vásárolt cuccok között ott lapított még egy tubus tejszínhab, valamint csoki öntet. Őszintén szólva én is elsőre biztosan félreértettem volna a dolgokat, de másodjára már meggondoltam volna, hogy kivel van dolgom, s csak egyet vigyorogtam volna az egészen.

- Na mi van picur? Csak nem elpirultál? – cukkolt, mikor már a kocsiba pakoltuk be a vásároltakat. „Picuri az édesanyád térde kalácsa.” – főttem mérgemben.

- S, ha igen, akkor mi van? – néztem rá dühösen, mire csak elnevette magát.

- Ne szívd mellre, csak vicc volt – mentegetőzött.

- Sajnos elég rossz vicc – szólaltam meg még mindig mérgesen. „Hogy mert engem így szégyenbe hozni ennyi ember előtt? Mégis kinek érzi magát? Istennek? ” – bosszankodtam magamban.

- Az sem volt szép a részedről, hogy a sok csempészárút pont az én kosaramba tetted – oktatott ki, mire végképp elegem lett belőle.

- Baszd meg, Reita – keltem ki magamból, majd beültem a kocsiba, s hatalmas erővel becsaptam az ajtót.

- Berendezés marad – szólt rám kedvtelenül. – Amúgy meg vigyázz, hogy mit kívánsz... – ejtett meg egy perverz vigyort, majd végleg elhallgatott.

„Miért kell neki folyton célozgatnia? Talán az a célja ezzel, hogy agyvérzést kapjak a sok gondolkodástól? Na azt már nem! Pukkadj meg, Reita...  pukkadj meg! ” 

Reita

Holt fáradtan dőltem le a kanapéra egy újabb koncert után. Már kezdett egyre fárasztóbb lenni a dolog. Nagyot nyújtóztam, majd mikor végre lehunytam volna két percre szemeim, két apró lábat találtam az ölemben. „Na ne... Chibi, miért kell ezt tenned velem?” – fortyogtam magamban.

Mindig ilyen volt... ilyen közvetlen, de ha tudatában lett volna annak, hogy miként érezek iránta, szerintem nem viselkedett volna így. „Igen, jól sejtitek, szeretem őt gyakorlatilag azóta, amióta a GazettE megalakult. Hogy miért nem mondtam el neki? Nos, első sorban azért, mert túl gyáva vagyok hozzá, másrészt Ruki heteró, s még csak kicsi ferdehajlama sincs. Ennyit erről. Nesze neked szerelem...”

Eltelt jó pár hosszú pillanat, majd megszólalt Chibi telefonja. Értetlenül bámultam, miután elhangzott pár gyanús mondat, de ő leintett amikor rá akartam kérdezni a dologra, hogy majd elmagyarázza, így hát kussoltam. Végül letette a telefont, majd elmesélte a nagy szaros helyzetet miszerint leégett a lakása. Szegénykém elszontyolodva bámult ki a buksijából, s látszott rajta, hogy nem sok kell ahhoz, hogy sírógörcsöt kapjon, vagy éppen széttörjön valamit mérgében. „Hasonló helyzetben én már rég tombolnék...” – gondoltam.

Aztán a többiek vigasztalni próbálták, ígérgették neki, hogy majd segítünk neki, de végül a nyakamba sózzták a Chibit. Hosszú pillanatokig csak döbbenten meredtem Rurura, s átkoztam őt, hogy így a nyakamba varta szerencsétlent.

- Végül is, lehet róla szó... – adtam meg magam és fogadtam be házamba. – De törpe, ha egy ujjal is hozzá mersz nyúlni a gitárjaimhoz, esküszöm, hogy kibelezlek – erőltettem egy kis szigort hangomra, mire mindenki csak vigyorogni kezdett. „Hát remek, ennél rosszabb nem is lehetne...” – morgolódom magamban.

A repülőtérről Miyavihoz siettünk a törpe megmaradt dolgaiért, majd hazaérkezve, első döbbenetén túlléve körbevezettem a lakásban, miközben mindenféle hülye szabályokat szabtam neki. Mikor a vécé kefe használata jött szóba, szegény már-már fuldokolva próbálta visszatartani előtörő röhögését sikeresen. „Szerintem azt hitte, hogy csak viccelek, de mindegy.” Miután azonban kijelentettem, hogy nincs dohányzás a lakásban, eltűnt hirtelen jött jókedve, s némán követett a kocsiig. Végig hallgatott a kocsikázás ideje alatt, mintha valamin törte a fejét, aztán mikor megérkeztünk a bevásárlóközpont elé, úgy kell kikéretni őt a kocsiból. „Hm... csak nem megsértődött valamin?” – tűnődtem el rajta, majd szerztem egy kosarat, és befele vettem az irányt.

Chibi az első pár percben még mindenre rákérdezett, hogy az minek kell, de aztán végül megunta, s inkább hallgatva követett a sorok között. Nyugodtan pakolgattam a kosarat mindenfélével, ami az eszembe jutott, mert hát őszintén, semmi kedvem nem volt a másnapot megint vásárlással tölteni, szóval jobbnak láttam, ha tartalékba is veszünk valamiket. Mikor éppen újabb pár doboz mogyorót meg ropogtatnivalót tettem volna a kosárba, akkor vettem észre, hogy van pár dolog, amit én biztos nem vennék meg. „Epres jégkrém? Pfúj... utálom az epret. Gumicukor? Ez most csak vicc, ugye?” – gondolkodtamm, majd végül döntöttem.

Tettetve a hülyét raktam bele a szerzeményeim a kosárba, majd taszítottam azt a kassza felé. Mikor már bőszen pakolgattam a cuccokat a szalagra kezembe került a jégrém. Meglepettséget tettetve pillantottam Ruki felé, aki csak elfordította a tekintetét, nehogy bármit is kiolvashassak belőle. Hirtelen egy gonosz terv rajzolódott ki elmémben, így, még mielőtt meggondolnám magam, a polc felé nyúltam, s a szalagra dobtam, pont a jégkrém mellé, három csomag óvszert. Önelégülten pillantottam Chibire, aki csak tátogni tudott meglepettségében, megszólalni azonban nem mert.

A pénztárosnő természetesen sejtelmesen nézegetett hol rám, hol a törpére, majd fizettem, s azzal távoztunk is az üzletből. 

Már majdnem minden bekerült a csomagtartómban, amikor Rukira pillantottam, azonban egy paradicsommal találtam szembe magam. „Csak nem elpirult a csibém?” – méregettem őt hosszasan, majd nem bírva magammal ezt a szemére is vetettem.

- Na mi van, picur? Csak nem elpirultál? – kérdeztem vigyorogva.

- S, ha igen, akkor mi van? – kérdett vissza morcosan, mire én csak elnevettem magam.

- Ne szívd mellre, csak vicc volt... – mentegetőztem.

- Sajnos elég rossz vicc – szólalt meg még mindig mérgesen, majd nyomban törni kezdte a fejét valamin. „Jaj Kamik, ha csak egyszer olvashatnék a gondolataiban, ezt a pillanatot ragadnám meg rá...” 

- Az sem volt szép a részedről, hogy a sok csempészárút pont az én kosaramba tetted... – vettem erőt magamon, majd folytattam bosszantását.

- Baszd meg, Reita – kelt ki magából a Chibi, majd beült a kocsiba, s úgy becsapta annak ajtaját, hogy azt hittem menten szétesik az egész autó. 

- Berendezés marad – motyogtam csak úgy magam elé, majd beültem a volán elé. – Amúgy meg vigyázz, hogy mit kívánsz... – eresztettem meg egy apró vigyort, mire ő csak dacosan elfordította a fejét és újból hallgatásba burkolózott.

Hazaérkezve, mint valami hisztis kisgyerek, aki nem kapta meg az áhított nyalókát rontott be a kapott szobájába, majd olyan erővel csapta be maga után az ajtót, hogy újból azt gondoltam, menten szétesik minden körülöttem. „Hova szorult ennyi erő egy ilyen kicsi emberbe?” – tűnődtem el, miközben nekiláttam kipakolászni szerzeményeim. Miután minden szépen a helyére került, nekiláttam vacsorát készíteni. Nem vagyok valami igazi konyhatündér, de pár ételt azért én is eltudok készíteni a kedvenceim közül, igy gyorsan elővettem a kötényem, majd magamra operálva azt, nekiláttam a főzésnek. A művészet kedvéért megnyitottam egy üveg vörösbort, majd töltöttem magamnak egy talpas pohárba, s azt szürcsölgettem el jókedvűen, míg készen lett a vacsora. Gyorsan megterítettem két személyre, eltüntettem magamról a kötényt, majd Ruki szobája felé vettem az irányt. Miután többszöri kopogás után sem érkezett felelet, idegesen nyitottam be a szobába, Chibi azonban sehol sem volt. „Csak nem elszökött, miközben én a vacsival voltam elfoglalva?” – tűnődtem el.

Csalódottan sétáltam vissza a konyha felé, majd utat engedtem feltörő sóhajomnak. „Hát eddig bírtad a velem együtt élést, Chibikém?” – tört rám a kérdés. Aztán azon kezdtem el töprengeni, hogy miért van résnyire nyitva a szobám ajtaja, mikor én biztosan becsukva hagytam azt, így a konyha helyett inkább a szobám látogattam meg. És na vajon mit találtam? Bingó! Chibit, aki épp a fényképeimet bámulta.

- Nem szép dolog mások dolgai között kutatni – szólaltam meg, mire ugrott egyet ijedtében a rajtakapott.

- Nem kutattam – válaszolta. – Ott voltak az éjjeli szekrényeden – oktatott ki.

- Akkor sem szép dolog más szobájába settenkedni annak engedélye nélkül... – játszottam továbbra is a mélyen megsértettet.

- Most komolyan ezen akadtál ki? – kérdett rá kissé idegesen. – Csak nem valami rejtegetnivalód van, Suzuki Akira? – kérdezett rá pimaszul vigyorogva.

„Felhívó keringőre, édesem? Hát jó, akkor elfogadom. ” – gondoltam egyet, majd komolyságot erőltetve magamra megszólaltam.

- A bal szekrényben Reita cuccai vannak, a jobb felőliben Akiráé. A felső fiókban az irataim, az alsóban pedig az alsógatyáim. Mellette a kis részlegben ott a korbácsom, a bilincsem és a többi kínzó eszközöm. Túlsóban karkötők, karórák, meg miegyéb kiegészítők. Az éjjeliszekrényben pedig a pizsamám, síkosító és óvszer – hadartam egy szuszra, minek nyomán Chibi újból paradicsom fejű lett. – Még mindig azt hiszed, hogy valami rejtegetni valóm van? – kérdeztem immár sejtelmesen vigyorogva, mire Chibi csak nemlegesen megrázta a fejét, majd lesütötte tekintetét. – Amúgy meg, ha már befejezted a dolgaim között való turkálást, akkor jöhetsz vacsorázni. Kész a kaja.

A kaja szóra hirtelen kapta fel tekintetét az eddig érdekesnek talált padlóról, majd szinte nyáladzva követett a konyháig. Mondanom sem kell, hogy úgy nekivetette magát az eledelnek, hogy azt hittem menten mindent felfal előlem. „Ilyennek sem láttam még Rukit, vagy ez most itt az igazi Matsumoto Takanori?” Sejtelmem sincs, de egy idő után nagyon szórakoztató látványt nyújtott a zabáló törpe, mellesleg úgy tűnik, hogy izlik neki a főztöm.

- Látom ízlik – törtem meg a csendet.

- Nem rossz – válaszolta tömören.

- Mégis, szinte fulladozol, úgy tömöd magadba az ételt – nevettem el magam, mire Chibi újból elpirult. „Hát nem ennivaló ez a kis szörnyeteg?”

- Nehogy nőjjön a májad, csak azért eszem, mert rettentően éhes vagyok, ennyi – rontotta el kellemes hangulatomat, mire mérgemben letettem pálcikáimat, majd felálltam az asztaltól, s a maradék ételt a tányéromból eldobtam a szemétbe, majd azt elmostam, és szépen beleállítottam a szárítóba. Mindezt szótlanul tettem, majd elővettem egy doboz mogyorót, megfogtam a nyitott üveg boromat, meg a poharam, majd sarkon fordultam és a nappali felé vettem az irányt.  Letelepedtem a kanapémra, majd megindítottam a tévét, közben meg a bort kortyolgattam. Idegesen keresgéltem a csatornák között hosszabb ideje, mire végül sikerült kifognom egy zene csatornát, ahol épp az egyik számunkat játsszodták, a Cassis-t. „Istenem, hogy milyen régen is volt az...” – tűnődtem el, majd arra lettem figyelmes, hogy besüppedt mellettem az ágy, és egy igen igéző barna tekintet meredt rám.

- Förtelmes voltam azzal a szőke hajjal – szólalt meg végül.

- Csak gyerekes... – találtam meg én is a hangomat, majd egy újabbat kortyoltam a boromból.

- Te meg inkább hasonlítottál egy lázadókorban levő tini lányhoz – élezte meg a nyelvét, mire érzelmeimet meghazudtolva legszívesebben képen töröltem volna őt.

- Na kösz... Most már a férfiasságom is megkérdőjelezed? – förmedtem rá mérgesen. – Már meg ne haragudj Takanori, de mindazok mellett, hogy rámerőszakoltak, befogadtalak a házamba, megetettelek, eltűrtem azt, hogy a dolgaim közt kotorászol, de azt, hogy megkérdőjelezed a férfiasságom, már ne várd el, hogy lenyejem  – keltem ki magamból, mire Chibi mélyen elszégyellte magát.

- Ne haragudj – szólalt meg pár csendben töltött pillanat után. – Beismerem, elvetettem a sulykot – kért bocsánatot burkoltan, mire az én vajszívem is meglágyult. „Már hogy tudnék haragudni rá, mikor ilyen szépen kérő tekintettel mered rám? Hát semmiképp sem tudnék haragudni rá...”