Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


5. Új barát

2011.03.11

Nagyon felkavart e kis versike, bár beláttam, hogy igen, tényleg elvesztem. Hihetek e szavaknak, vagy valaki rosz szándékkal írógatja nekem ezeket? Nem tudom...

Idegességemben kikapcsoltam a telefonomat és elrejtettem íróasztalom fiokjába. Kedvtelenül mászkáltam le a konyhába, hogy megreggelizzek. Katsuki és Kenji már lenn voltak, épp valamiről dumáltak, miközben a pirítóssal pepeckedtek. Kelletlenül letelepedtem meléjük, mire mindketten elhalgattak. Nem zavart a csend, csupán az, hogy talán azért halgattak el, mert rólam esett szó eddig.

- Miről dumáltatok? - kérdeztem tetettve, hogy igazán nem is érdekel, de ez nem így volt.

- Kocsik, csajok... - sorolja bátyám pofátlanul, majd megperdül a székén, feláll és távozik a konyhából.

- Ennek meg mi baja van? - kérdeztem érdeklődve.

- Utálja ezt a helyet - válaszolt öcsém. Értetlen képet vágtam, mire Katsuki újból megszólalt. - Nincs itt a csaja.

- Oh.. - sóhajtottam, majd folytattam az evést. Sokat úgyan nem ettem, de hát sosem voltam nagyétkű.

Már nem birtam a bezártságot. Reggeli után úgy döntöttem, hogy sétálok egyet a városba.

Negyed óra mulva, már a park poros járdáját koptatam, miközben saját magammal nosztalgiáztam.

Bárcsak itt lenne velem Taiga, bárcsak itt lenne és fogna a kezem...

Igen, ez az amire igazán vágyok. Őrá, a társaságára, a közelségére... de ez lehetetlen.

Csak most fogom fell igazán, hogy mit vesztettem el, annak ellenére, hogy mindig is ott bujkált bennem a féltés, a tudat, hogy talán egy nap felébredek, és ő már nem lesz. De ezt nem így gondoltam. Az én elképzelésem az volt, hogy majd nyolcvanéves öregaszonyként vesztem el öt, gyerekeim apját, unokáim nagypjukat. De a sors közbeszólt, és kegyeten modon elrántotta mellőlem.

- Bocsánat - kértem elnézést a fiútól, akinek az imént ütköztem.

- Semmi gond csillagom. Még megesik - mosolygott vissza rám a srác. Talán együkét évvel lehetett idősebb nálam.

- Elnézést - szabadkoztam még egyszer, majd folytattam a sétám.

- Mond csak - szólított meg, mire én reflexerűen megfordultam, és kérdő pillantással meredtem rá. - Csatlakozhatok?

Döbbenten meredtem rá, majd szavak nélkül engedélyt adtam neki rá, hogy csatlakozzon hozzám. Jó ideig egyikünk sem szólalt meg, csak egymás mellet haladtunk, mint két régi ismerös, aki most találkozott újra, és még nem találja a közös hullámhosszot.

- Te is ott voltál a temetésen - szólal meg negyed óra után.

- Igen, ott voltam - motyogtam elhaló hangon.

- Valami ismerösöd volt? Talán unokatesod? Látam jól kijösz Taiga édesanyával - hadarja, mit sem sejtve.

- Ő volt az... ő volt az, akit mindig is szerettem - mondtam ki azt, amit én már oly régen tudok.

- Gondolom nagyon szereted - szólal meg mosolyogva.

- Még mindig szeretem...

- Értem - válaszólja, majd elhalgat. Néhány perc mulva szólal meg ujra, és olyan ajánlatot tesz, amit nem tudok hova könyvelni. - Mondcsak, lenne kedved mozizni?

- Úgye nem felszedni akarsz most? - kérdem kétsegek közt.

- Szemétség lenne ezt tenni, én meg nem vagyok ilyen. Legyünk barátok - ajánlja fel e kötelék létesítését, amit én kevés gondolkodás után, de elfogadok.

- Rendben - mosolyogtam rá. - Ishimaru Izumi - nyujtom felé kezemet.

- Sakamoto Shiki - mutatkozott be legújabb barátom. - Nos, akkor áll a mozizás?

- Igen - válaszoltam mosolyogva.

Egész úton, a moziig, folyton dumáltunk. Minden apróságra kiváncsi volt, habár néha úgy éreztem, hogy untatom. Mikor végre megérkeztünk, gyorsan jeyget vett a legelső filre, amely egy amerikai vigjáték volt, majd elfoglaltuk a helyeinket a 3 as teremben. Valami Adam Sandler volt a föszereplő, egy gázos pasi, aki nagyon agreszív. Dilidokihoz kezd jári, majd a doki elszedi a nöjét, meg mindenféle komplikált szituációkba hozza ot. Végül pedig elárulja, hogy csak átverés volt az egész. Hát vicces volt, az tuti, és a cime tökre paszolt a cselekményhez : Ki nevel a végén. Tökjó.

- Tetszett?

- Aha - válaszoltam, miközben egy ujabb ásítást probáltam elnyomni. - Ne haragudj... elég keveset aludtam az utobbi időben, éshát közhírré vált rólam az, hogy nekem az alvásból sosem elég - vigyorogtam rá idétlenül.

- Tudom - motyogta alig halhatóan.

- Mi?

- Semmi. Illetve, sejtettem - javítsa ki magát.

- Értem. Nos, ha nem gond, én most hazamennék. Elég rég óta eljöttem othonról. Anyámék végül azt hiszik, hogy elmentem felkötni magam - ironizálom.

- Megtenéd érte? - kérdez döbbenten. - Saját eléted eldobnád, csak azért, hogy viszontlásd? - kérdi kiváncsian, mire én gondolkodás nélkül felelek neki.

- Mikor valaki annyira szeret egy másik embert, hogy annak a hiánya egyzserűen elviselhetetlenné kezd válni a számára, a viszontlátás egy olyan pillanat, amivel szenben az életed jelentéktelenné vál. Szóval igen. Igen, megtenném - válaszoltam teljes meggyöződéssel.

- Irigyelem őt - sóhajtja.

- Miért? Azért mert halott? - ejtettem ki e szót, ami oly rengeteg fájdalmat okozott nekem az utobbi napokban: halál.

- Nem - válaszólja. - Azért, hogy van valaki, aki enyire szereti őt. Valki, akinek saját élete is jelentéktelenné válik, ha csak láthassa őt - folytatja mosolyogva, majd hátat fordit, és elindul. - Gyere, hazakísérlek - füzi még hozzá, majd együtt tesszük meg az utat othonomíg, ami Taiga emlékét örzi.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.