Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


3. Emlékek

2011.02.27

Negyed háromkor apám dörmögő hangja rántott vissza a földre. Akarva-akaratlanul, gondolataim az utolsó bejövő üzenet körül forogtak. Nem tudtam megfejteni a jelentését, bármennyire próbáltam, nem tudtam rájönni, hogy mit is jelenthet. Lehangoltan fordultam szülöm felé, aki intett, hogy ideje indulni. Hálás vagyok nekik, hogy igy cselekednek ezekben a pillanatokban, hogy kérés nélkül teljesítik kivánságomat, pedig biztos lenne jobb dolguk is... Mindig ilyenek voltak, bármilyen problémám adodott, mindig melletem voltak és segítetek megoldani azt. Más szülőt nem is érdekelné, hogy gyermeke szenved, föleg nem egy tiniszerelem miatt. Csak hagynák, hogy gyermekük felet elúralkodjon a magány, a bánat... a fájdalom. Szerencsés vagyok, hogy ilyen szüleim vannak... szerencsés, mi? Vicces. - Gondolom elkeseredetten, tekintettel arra, hogy most miért is üllök a kocsinkban, amely Hokkaidóba tart.

Emlékszem, milyen volt amikor elhagytam a várost, ahol gyermekkorom legszebb emlékeit szereztem. Zuhogott az eső, még sötét volt odakint. Anyám rámöltötte vadonatúj rózsaszín kabátomat, ami egymagában nagyon szép volt, csak a színét nem szerettem. Öcsém morcosan törte, mig anyám felöltözteti, bátyám már régen a kocsi mellett ácsorgott arra várva, hogy végre induljunk. Mire öcsém is elkészült, kopogás zaja tört ránk. Anyám azonnal az ajtónál termett, hogy bengedhesse a kora reggeli látogatót. Nem csodálkoztam azon, hogy pont ő állt az ajtónkba. Minden egyes reggel együt mentünk iskolába, tekintettel arra, hogy egy osztályba kerültünk. Első osztályól fogva egymás mellett ültünk a padban, lassan jó barátokká váltunk, ő aztán számomra annál többé.

- Izumi-chan - köszönt pirtől viritó arcal.

- Taiga-kun - mosolyogtam rá szélesen. Sokat jelentett nekem, hogy ittvan és kellően eltudok bucsúzni töle. Égkék szemei boldogságot sugároztak, amik melegséggel töltöttek el, és nyzugalommal. Ha bár egy percre is, de elhittem, hogy minden rendben lesz, hogy sosem fog elfelejteni. Öcsém félbeszakítva az idilli pillanatott, anyám után sikított, igy Taigával kettesben maradtunk. Ekkor vettem csak észre, hogy valamit nagyon szorongat a kezeiben. Mikor észrevette, hogy reszkető kezeit figyelem, hírtelen felém nyujtotta a rejtélyes tárgyat.

- Taiga-kun... - sóhajtottam, majd tekintetem megakadt a kicsiny naplón. Kék színe volt, égkék, a kedvenc színem. Felébredve meglepedtségemből, kérdő pillantást vetettem Taiga felé.

- Mos, hogy elmész, nem lesz többé kinek elmond a titkaid... ezért gondoltam, hogy ebe a kisit naplóba leírhatod öket, és majd, mikor újra találkozunk, eképp minden egyes titkodat megoszthatod velem - válaszolt mosolyogva, miközben arca színe jobban hasonlított egy paradicsomhoz, mint egy fehér falhoz.

Vidánam vettem el ajándékát, annak ellenére, hogy tudtam: sok idő fog eltelni, míg újra az ő kezébe tér vissza e kincs.

- Domou arigatou - köszntem meg utólag, majd szorosan átöleltem. Meglepte e hírtelen tettem, igy egy pillanatig elfelejtett visszaölelni, de majd, mikor feleszmélt, annál szorosabban font karjai közé. Percekig álltunk igy, mi ketten, és a tökéletes harmónia. Aztán megszólalt, és olyat mondott, ami mindörökkre megpecsételte kettönk sorsát: aishiteru yo.

Döbbenten meredtem magam elé, mert sosem gondoltam rá, hogy az iránta táplált érzelmeim valaha viszonzásra találnak. Könyek puha érintése térített észhez. Sírt, értem könnyezett. Boldog voltam... nagyon. Mosolyogva öleltem továbba, majd biztosítottam felőle, hogy ő is több számomra, mint egy egyszerű barát.

- Én is - csak ennyit mondtam, majd kicsit eltolva magamtól, puszit leheltem pirtől égő arcára. Letörölte könnyeit, majd mosolyogva bucsúzkodni kezdett.

Mosolyát akor sem lehetett volna letörölni, mikor távolódó kocsink után integetett, mintha csak nyaralni menénk.

Annyi év.. annyi sok év telt el azóta, hogy eljöttünk onan, és most újból azt a földett kell tapossuk, amit egyszer othonunknak neveztünk. Nem igy gondoltam a hazámmal való viszontlátást. Az én elképzelésem két ölelő meleg kar, s egy gyonyőrű égkék szempár, ami szintiszta szeretettet sugároz. Az élet azonban megmutatta, hogy hiába álmodozok, hiába kivánok bármit is, ő azt soz rám amit akar. Jelen esetben fájdalmat, bánatot, magányt.

Kitekíntettem a kocsi ablakán. Nem véltem semmi ismeröst a tájban, pedig mindig is azt hittem, hogy othonomhoz vezető útat sosem felejthetem el, mert ez az út egyben a boldogságom felé is vezett. Most azonban egyre jobban érzem, hogy ez inkább a pokol felé vezető út, nem a boldogság rózsaszírmokkal kirakott útja.

Sokáig elemzem még közös emlékeinket, csintevéseinket, de aztán végül legyöz a fáradtság, aminek tehetetlenül átadom magam.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.