Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2. Gyászhír

2011.02.25

" Hokkaido, Ookami korház kettes számú műtő: a halál beálta 14:34. A halál óka :

cserbenhagyásos gázolás okozta vérveszteség."

Reggel ez az üzenet ébresztett, amit kedvesem telefonjáról küldtek. Hiába próbáltam azonnal felhívni, s kideríteni, hogy mi folyik itt, pár csengetés után, a már jól ismert üdvözlő szöveget hangzott el. Kezeim elernyedve estek mozgásképtelen testem mellé, telefonom nagyot koppant a padlón, miközben mély halgatásba burkoloztam be.

Órákon kersztül a szobámban ücsörögtem egymagam, mikor anyám, nagy vidáman, ebédelni hívott. Nem volt étvágyam... még az életkedvem is elszállt. Nem akartam mást, mintsem elásni magam, minnél méjebbre, vagy elrejtözni olyan helyre, ahon soha senki sem találhat meg. Képtelen voltam sírni, egyetlen köny sem akart kicsordulni szemeimből, elhagyott az erőm. Külső szemlélök azt gondolhatták volna rolam, hogy agyhalott vagyok, mert tényleg, még meg sem mozdultam órákon keresztül.

Dühös voltam, rettentően dühös... mérgemben az aútó feltalálóját, meg orvosokat, mindenkit jól leszídtam, mindenféle szítkokkal illetem öket, aztán egy idő után rájöttem, hogy ettől ő úgy sem fog élni, csak a saját magam lenyugtatásában hasznos az eféle viselkedés, ami mégtöbb mérget okoz majd.

Épp anyámhoz készültem, engedélyt kérni rá, hogy holnap kihagyhassam az iskolát, illetve, hogy elutazzak Hokkaidóba, amikor megcsörrent a telefonom. Döbbenten meredtem a kijelzőre, ami egy különleges nevet jelzett : Taiga.

Izgatottan nyomtam meg a hívásfogadó gombot, majd emeltem fülemhez a készüléket, annak reményében, hogy egyetlenem csicsergő hangja üdvözöl majd, és megnyugtatt, hogy téves számra küldte el az üzenetet,és, hogy egy régi haverja patkolt el. De nem igy történt.

- Hallo.

- Izumi-chan - szólt bele a telefonba egy ismeretlen hang, és sajnos nem az, amelyikre vágytam. - Sajnálom.

Ennyit mondott, semmi többet. Egy egyszerű sajnálommal végetvetett a beszélgetésnek, nem árulva el semmit kilétéről. Hiába próbáltam hívni, újból a sablonos szöveget halhattam, mint első próbálkozásomkor, miután az üzenet érkezett.

Könyeim patakként ostromolták arcomat, s bármennyire is megálljt akartam parancsolni nekik, nem tudtam leálni. Úgy éreztem magam, mint akit darabokra törtek, söt, még a szilánkjait is ezer apró porszemé, amit a széll felkap, és messze sodorja többi részeitől, megakadályozva ezzel azt, hogy valaha is újból egész lehessen.

Újabb órák, amit bömböléssel töltöttem el, majd végül kifáradva álomba sírtam magam.

Reggel anyám gyengéd noszógatására ébredtem. Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, ki vagyok, s miért fáj annyira a melkasom, hogy legszívesebben ordítanék. Tekintetem a meletem fekvő telefonomra siklott. Elkeseredetten hulytam le szemeim, annak reményében, hogy mikor újból kinyítom öket,anyám elém gugol, s majd azt mondja : csak álom volt.

- Izumi, jobb ha felkelsz, különben elkésel az iskolából - üdvözölt anyám kedves hangnemben, de mikor meglátta leveszett tekintetemet, lekomorult még a mosoly is arcáról. - Valami történt? - kérdezte aggódóan, mire én újból bömbölni kezdtem. Második mi történt jellegű kérdéére, csak kezébe nyomtam a telefonomat, majd a beérkező üzeneteimre hoztam fel a figyelmét. Holtsápadtan ejtette ki kezéből a készüléket, míg tekintete a semmibe meredt. Pár perc után melém bujt az ágyba, és szorosan átölelve próbált lenyugtatni, kevés sikerrel. Negyed óra mulva, arra hívatkozva, hogy odaég a kaja, elhagyta a szóbámat, egyedül hagyva a bánatommal és azzal a retenetes fájdalommal a szívemben, amit Taiga elvesztése okozott.

Anyám távozása után, rá néhány percre, apám lesett be a szobámba, majd bátorságot vett magán, és beljebb is fáradt.

- Szabadnapot vettem, anyád is épp azon ügyködik most. Kérlek, pakold össze a legfontosabb dolgaidat egy táskába, hogy idnulásra készen légy - dörmögte mély hangján, majd távozni készült.

- Hova megyünk - kérdeztem szipogva.

- Hokkaidóba - válaszolta, majd még annyit dünyögött, hogy egyek valamit, mig tönkre nem teszem magam, s aztán elhagyta a szóbámat.

Nem tudtam, hogy mit kéne tennem most. Sírnom, vagy örülnöm kellene, hogy épp Hokkaidóba utazok a családommal, igy mély halgatásba sülyedtem. Egy óra mulva vettem a fáradtságot, és bepakoltam az utazó böröndömben a szükséges dolgaim, meg egy temetésre megfelelő öltözetet. Komoran néegettem a fekete polot és apró szoknyát, majd lehajtott fejjel tettem a többi holmi kövé, és huztam össze a börönd cip-cárját. Elsétáltama fürdőig, majd keservesen néztem, a tükörből rám meredő valamire, amit embernek semmikép sem lehet nevezni. Ennek érdekében, gyorsan letusoltam, fogat mostam, kifésültem a hajam, igy sikerült emberibb formát adnom képemnek. Emberibbet, de nem egy életképes emberének a képére emlékeztetett...

Mikor kiértem a szóbámba, magamra szedtem valami tiszta ruhát. Épp a konyhába készültem, amikor telefonom megmocant az ágyamon, miközben a jól ismert dallam szólalt, amely egy újabb üzenet érkezését jelezte. Reszketve nyultam a készülék felé, majd kicsit bátrabban kinyítotam az üzenetet. Döbbenten meredtem a feladó nevére, de az üzenet tartalma még ennél is jobban felzaklatott:

" Ott a fény előtted, csak ragadd meg nyugodtan. E apró pont képes kivezettni a sötét alagutból, de csakis akkor, ha te is akarod. Ne haladj el mellette, különben örökre bánni fogod."

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

hali :)

(Andie, 2011.02.26 22:02)

Aranyos vagy, köszönöm, de nem azért teszem. Hanem mert tudom, mennyire fontos hogy tud nem hiába írsz, és hogy kinek mit jelentenek a soraid. Hogy eljutnak-e az érzések az olvasóidhoz. Ezért is bíztatlak, klasszak a műveid. :)

hali

(haku16, 2011.02.26 20:52)

Köszönöm szépen biztató szavaid, hozzászólásodat, és azt, hogy minden egyes elolvasott fejezetemre véleményt nyilványitasz. Nekem ez sokat jelent, tekintettel arra, hogy rajtad kivül alig ir valaki. Arőfeszitésed meghálálom valami képpen, és van is rá egy ötletem. ;) szio

Hali

(Andie, 2011.02.25 19:14)

Gratulálok! Megindító történet, magával ragadó. Csak így tovább. :)