Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


1. A sors játékai

2011.02.18

Monoton hétköznapok, beteljesülésre váró álmok... egy rakás szerencsétlenség, ez vagyok én. Talán nem ez a valóság, talán van némi szin az életemben, de nem tehetek róla, hogy igy érzek.

Néha legszivesebben lehuznám magam a vécén, hogy örökre eltünjek, s velem együt a gondjaim, és a bánatom, amik folytonosan üldöznek.

Bárcsak ilyen könnyű lenne az egész, bárcsak képes lennék feladni mindent... de nem vagyok az. Csak bolyongok az élet útjain, rengeteg kitűzött célal a szemem előtt, melyek arra várnak, hogy elérjem őket, de mind hiába... kitartott kezem sosem érheti el őket.

Boldog voltam... rettentően boldog, de mindez megváltozott. Olyan volt, mintha a paradicsomból, egyszerre a pokolban kötöttem volna ki... mert igy is volt. Minden szép volt, rózsaszin, majd fekete lett... még az ég is. Őt siratta, az egyetlen embert, aki melet önfeledten nevethettem, nem kellet megjátszanom magam... a kedvesem, akit soha többé nem ölelhetek át.

***

Minden napnak azt a részét várom, amikor délbe hazaérek, és újra olvashatom sorait, ahogy probál jobb kedvre deriteni. Őrűlten vágtatok haza, mint ki eszét vesztette. A többiek azt hiszik bolond vagyok, mert nem tudják, miért is van ez sietség minden egyes nap. Honnan is tudhatnák, mikor annyira elvannak foglalkozva saját magukkal, hogy nem is észlelik a külvilágot?

Ma is úgyan az a rutin, sietek, hogy minnél hamarébb beszélhessek vele, és közben elképzeljem, hogy épp milyen képet vág, mikor valami gyanús dologról beszélek neki. Rohadtúl féltékeny, csak maga a gondolat, hogy fiúk között üllök a padban, felkavarja... de én igy szeretem őt, féltékenyen, mert igy biztosan tudom, hogy igazán szeret.

Gyalog járok, hisz alig negyed órás séta az út hazáig. Gondolataim körülötte lengenek, arcát látom magam előtt, amikor multkor hócsatáztunk, és eltalálatam, mire elkezdett duzzogni. Olyan volt, akár egy kisgyerek, s én pedig a mamája, akitől elvárja, hogy megvigasztalja. Cseles egy lélek, de talán ezért is szeretem oly nagyon...

Ezekkel a gondolatokkal érkezek othonomba. Gyorsan átöltözök, közben meginditom a számitógépet, majd lesietek ebédelni, hogy azután nyugodtan beszélgethesünk, mintha nem is lenne az a párszáz kilóméter távolság közöttünk... néha annyira belefeledkezünk a beszédbe, hogy végül szaladnia kell a bentlakásba, de szerinte akkor is megéri, mert addig is, rá szentelem az időmet.

Szerelmesnek lenni jó dolog, a felegekbe repit, hogy majd nagyot zuhanhassunk, mikor a tökéletes szerelem pórrá hul szét.

Mondanom sem kell, hogy szinte szaladva ettem, igazából nem is voltam éjhes, csak anya rám erőszakolta... persze, mikor befejeztem, azonnal a szóbámba vonultam, hogy végre azt tehessem, amire már reggel, keléskor ábrándoztam.

Szokás szerint, felléptem msn-re, de ő még nem volt fön, azért böngészni kezdtem a kedvenc oldalam. Imádok olvasni, többek között, amatőr irók alkotásaikat. Hogy miért? Mert nem kell a soraik között keresnem a szavak értelmét, nem kell órákig gondolkodnom azon , hogy az iró mit is akart mondani, ráadásul annyira jól leirnak egyes helyzeteket, hogy néha úgy tünik, mintha én magam élném át a történteket.

Amint böngésztem, felfigyeltem az egyik történetre, amelyben két, egymástól távol élő, fiatal egymásra találtak, majd fináléként, az öregkorukról is irt kicsit a szerző. Eddig nem olvastam hozzá hasonló történetet, eleinte, persze kicsit viszakoztam töle, mert a főhösnő nem volt kedvemre való, de végül, talán valami csoda folytán, de belemerültem az olvasásába.

Elgondolkodtam azon, hogy vajon, majd egyszer mi is ilyen boldog öregemberek leszünk, hogy vajon, majd együt pesztrálhatjuk az unokáinkat, vagy valami apró jelenet folytán a sos másfelé sodorja utjainkat. A boldog jövő igérete mosolyt csalt arcomra, szemeim előtt lejátszodott, egy aranyos jelenet: egy édes öregember üll a fotelon és vadonatúj laptopján, a legfrisebb hireket olvassa a korbeli legjobb rock együtesnek mindennapjairól, miközben én épp egy újabb receptet keresgélek, amit majd bokokkal halmoz el. Viccesnek hangzik, tudom, de a villág fejlődése rohamosan felgyorsult, igy nem nehéz elképzelni, hogy egy hetven éves vénember googlen keresgél új hirek után.

Annyira belemerültem az olvasásba, hogy észre se vettem az idő mulását. Már ötöt múlt az óra - egyeztem meg magamak keserűen. Annyira szerettem volna beszélgetni vele, izlelgetni újonnan összeszedett vicceit, nevetni mindenféle ostóbaságon, de ő nem jött el. Abban reménykedve, hogy legalább hangát hallhatom majd, tárcsaztam a számát. Vártam mig kicsengett, majd megszólalt, a már jól ismert, üzenetrögzitő hang. Csakódottan dobtam az ágyamba a telefonomat, majd szaladtam ki az erkélyre, levegő után kapkodva. Rosz előérzetem volt, amely egész éjjel üldözött. Tudtam, hogy valami történni fog, valami rossz, de e fájdalmas valóságra nem gyanakodtam.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.