Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


10. Jelen és múlt

2011.04.03

10. Jelen és múlt

Shiki

Nem tudtam mit tegyek, forogtak körülöttem az értelmetlenebbnél értelmetlenebb gondolatok, de sajnos egyik sem volt hasznomra. Nem tudtam miként csöppentem ebbe a szituációba, csupán csak arra vágytam, hogy végetérjen ez a rémálom, amelynek kezdete mesébeillő volt, a vége pedig akár egy Shakespeare által alkotott dráma. Saját halálom híre lesokkolt,percekig azt sem tudtam,hogy ki is vagyok igazán. Elmém különféle magyarázatokat kezdett el gyártani, amik a képzeletemben hejtálltak, nem létezett bennük semmiféle hiba, ami megcáfolhatta volna valosságukat. És mégis... tudtam, hogy bármennyire is probálok magamnak bebeszélni egy általam alkotott igazságot, az nem válhat valóssá semmiképp.

Sakamoto Shiki, egy tízenhét éves fiú, aki imád sportolni, jóképű, gazdag, és halott... pedig csak most kezdett el igazán élni.

Nagy nehezen erőt vettem magamon, majd elindultam egykori othonom felé. Reménykedtem benne, hogy mindez amit most átélek csak valami vicc, hogy kontaktlencsét, hajhósszabbítást kaptam ajándékként szüleimtől, semmiféle okból kifolyólag, vagy netán ma van Április elseje, és valaki éppen csúf tréfát üz velem. Még ez is jóbb lett volna, mint az esetleges halálom.

Házunkhoz érkezve üressen találtam azt. Szerencsémre a potkulcs a helyén volt, így észrevétlenül felosonhattam a szobámba. Hosszú percekig meredtem az éjkék falakra, majd az asztalomon levő képekre, de végül tekintetem egy, a falon diszelgő képre tévedett. Ő volt rajta, az egyetlen, és örök szerelmem, Ishimaru Izumi, egy földreszállt angyal.

Általános óta egy osztályba csöppéntünk, azon belül pedig egy padban. Hamar megkedveltem a kis szeeburdi lánykát, akinek mosolyát sosem lehetett levakarni az arcáról, nem holmi pillanatragasztóval volt rögzitve az. Napról napra kurtább lett köztünk a távolság, végül nagyon jó barátok lettünk, de nekem ez nem volt elég. Többet akartam belőle, lényéből, de nem tudtam mit tenni. Aztán jött a hír, hogy elköltöznek Hokkaidoból, ami mindent megváltoztatott. Fel-alá mászkáltam a szóbámba, félő volt, hogy végül kilyukad a padló. Sokat viaskodtam magammal, mert nem tudtam, hogy jó ötlent-e most vallani, vagy sem.

- Taiga-kun - szólított anyám.

- Kaa-san? - kérdeztem fáradtan.

- Ha megkérlek, lemész az üzletbe, kincsem? - kérdezte mosolyogva.

- Persze - viszonoztam gesztusát, majd kérdezgetésbe kezdtem. - Mit kell vennem?

- Itt egy cetli, minden rá van írva - tájékoztatott, majd a markamba nyomta a cetlit, és melé a pénzt. - Vegyál majd magadnak is valami édeset, aztán holnap készítek valami finom sütit.

Anyám mosolygó arca kicsit jóbb kedvre derített. Mindig így volt ez, ezért is szeretem annyira. Bármilyen pocsékul is éreztem magam, egyetlen mosolyától jóbb kedvem lett. De ez már nem lesz így, elvesztettem őt, Izumit, mindent... az egész életemet. Mindent megvásároltam, amit anyám a cetlire felírt, majd végül gondoltam veszek magamnak egy finom sütit, vagy valami csokit, de végül nem így lett. Tekintettem megakadt egy éjkék naplón, amiről azonnal Izumi jutott eszembe. Kedvenc színe az éjkék - villant be, majd kézbe vettem a kis füzetecsklt, és belelapoztam. Különbözött a többi naplóktól. Baloldali lapja vonalas volt, míg a jobboldali sima. A napok szélét halványkék virágok diszitették, s mindkét oldal szélső sarkában egy-egy rózsaszín nyuszika pihent. Megtetzett, és tudtam, hogy Izuminak is tetszeni fog. Végül csoki helyett megvásároltam a kicsinyke naplót, ami tudtam, hogy majd boldoggá teszi a földreszállt angyalom.

 

- Taiga, ne buslakodj. Majd még viszontlátod őt, bizz bennem - probált vigyasztalni anyám, amikor egyik éjjelt álmatlanul töltöttem el. Ez nem volt holmi gyerekszerelem, részemről semmiképp. Nem tudnám az most elmondani, hogy mikor szerettem íly brutális modon belé, csak az, hogy legszívesebben sosem engedném ki karjaim közül.

- Kaa-san. Szerinted érdemes szeretni? - kérdeztem lehajtott fejjel, és esküdni mernék rá, hogy piros voltam, mint a pipacs.

- Jaj fiam, ne beszélj butaságokat - nogatott anyám. - Persze, hogy érdemes. Ha valakit szeretsz, azt az illető, ha viszonozza akkor lehetsz a legboldogabb a világon - válaszolta, míg rámvirította a legszebb mosolyát.

- És, ha ez nincs így, ha azt az illető nem viszonozza? Akkor mit tehetek? - kérdeztem szipogva - mentségemre szolgáljon, hogy szinte kölyök voltam még.

- Ne butáskodj! - ordított le. - Inkább menyj, és bucsuzz el tőle.

- De kaa-san... - kérleltem magam, majd nagyot sóhajtottam, és felálltam a székről.

Pár sarokra othonomtól volt a házuk, így viszonylag rövid időn belül elérkeztem hozzuk, pont időben. Kicsit féltem attól, hogy mindent elszurok, de megnyugtatott a gondolat, hogy ha így is lesz, legalább nem kell minden eggyes nap szégyenkezve a szemébe nézzek. Persze e ostoba gondlatomat hamar elvetettem, lenyugodni azonban semmiképp nem tudtam. Szorosan szorongattam ujjaim között a kicsinyke naplót, az utolsó ajándékot, amit személyesen átadhatok most neki.

Bekopogtam, majd pár pillanatra rá, Izumi anyukája ajtott nyított és beljebb tesékelt a szinte üres házba. Hamar rátaláltam a lányra, majd a édesanyának köszönhetően kettesben maradhattam vele. Nagyon örültem e ténynek, föleg, hogy elhatároztam magam aképp, hogy bevallom neki az érzéseim.

- Izumi-chan - köszöntöttem őt, égő arccal.

- Taiga-kun - viszonozta gesztusom, majd beállt a kínos csend.

- Taiga-kun... - sóhajtotta, majd tekintete megakadt a kicsiny naplón. Felébredve meglepedtségéből, kérdő pillantást vetett felém.

- Mos, hogy elmész, nem lesz többé kinek elmond a titkaid... ezért gondoltam, hogy ebe a kisit naplóba leírhatod öket, és majd, mikor újra találkozunk, eképp minden egyes titkodat megoszthatod velem - válaszoltam mosolyogva, miközben arcom színte lángolt. Nagyon szégyeltem magam abban a pillanatban.

- Domou arigatou - kösznte meg utólag, majd szorosan átölelt. Meglepet e hírtelen tette, így egy pillanatig elfelejtettem visszaölelni, de majd feleszmélve ámulatomból, annál szorosabban fontam karjaim közé. Percekig álltunk így, mi ketten, és végül rászánam magam, hogy bevalljam neki az érzéseim. Nyugtató volt a gondolat, hogy úgy tehetem meg azt, hogy nem látja pirtől égő arcomat: Aishiteru yo.

Döbbenten meredt maga elé, majd végül szorosan megölelt. Sírni kezdtem, mint egy ovodás, de ez abban apillanatban cseppet sem érdekelt. Boldog voltam... nagyon.

- Én is - csak ennyit mondott, majd kicsit eltolva magától, puszit lehelt pirtől égő arcomra. Letöröltem könnyeim, majd mosolyogva bucsúzkodni kezdtem, mintha misem történt volna. Boldog voltam, és büszke saját teljesítményemre. Hatalmas mosolyomat semiképpen nem lehetett levakarni rólam. Este vacsoránál is vigyorogtam, mint a ejbe tök. Anyám el nem tudta képzelni, hogy mitől van ilyen felhötlen jókedvem, addig mig ki nem böktem neki az aznap történteket

Egy fájdalams mosoly kuszott ajkaimra, visszatérve a valóságba. Akkor minden olyan szé volt, boldog, most meg minden sötét és kínzó. Akkor mindenem megvolt amire szükségem volt, most meg semmim nincs. Mindent elveszítettem,és többé sosem kaphatom vissza. Pedig szükségem lenne mindazra, de legfőképpen rá, Izumira.

Indulni készültem, túl sokká elidőztem így is. Mielőtt kiléptem volna az ajtón, tekintetem megakadt régi telomon, amely az ágyamon hevert hanyagul. Gondolkodás nélkül kaptam utána, majd a zsebembe mélyesztettem és azzal siettem is el a "tethejről".

Nem tudtam hová menni, mit tenni, majd gondolataim közé ujból Izumi furakodott be. Vajon tudja-e, hogy mi történt velem - kérdeztem magamtól, majd zsebemből előhalásztam a telefonom és a számát kezdtem el vizslatni. Legszívesebben felhívtam volna, és elmeséltem volna neki mindent ami velem történt, de aztány gyorsan el is vetettem az ötletem, amúgy sem segített volna. Bolondnak vélne, és közelembe sem merészkedne, azt pedig nem birnám elviselni. Látni akartam őt, megölelni, és elhinni, hogy minden rendben lesz ezután, így meggondolatlanul olyan dolgott tettem, amit nem kellet volna.

 

" Hokkaido, Ookami korház kettes számú műtő: a halál beálta 14:34. A halál óka :

cserbenhagyásos gázolás okozta vérveszteség." - pötyögtem be az üzenetett, majd kis gondolkodás után elküldtem Izuminak. A telefonom azon nyomban kikapcsoltam, majd zsebembe mélyesztettem, és így indultam el jelenlegi othonom felé.

.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Hali

(Andie, 2011.04.05 15:46)

Ez is egy nagyon jó fejezet volt, tetszett, mert bemutattad, hogy mi is történt Taigaval, min ment keresztül, hogyan is indult el az SMS "lavina". Várom a folytatást, ha időd engedi. :)

Re: Hali

(haku16, 2011.04.05 15:58)

Nos, igen, gondoltam kicsit kifejtem, hogy akkor mi is van itt, hogy mi hogyan tortenet. A rohano vilagunkban nem erunk ra azon agyalni, hogy egy bolond iro mit is akart mondani :)) XD
Nos, amint tudom folytatom, igerni azonban nem akarok semmit. Eretsegi elott allok, tanulnom kellene. No, az mas dolog, hogy nem megy, de legalabb probalkozzak, hogy a vegen legyen me bomboljek, ha nem sikerul megirnomaz 5 ost XD
Koszi a kritikad.
Udv.: haku-chan^^

XD

(Judit, 2011.04.03 19:37)

Naaaaaaaaaaaagyon jó rész volt. Már alig várom mi fog kisülni ebből a végén. Siess a következő fejezettel.

Re: XD

(haku16, 2011.04.04 17:44)

Igekszem majd, es koszi a komiert :D