Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A teás lány

2012.05.05

 

Egy ideje az emberek furán tekintenek rám, észrevettem, de nem igazán tud ez engem érdekelni. Azt mondják megváltoztam, nemcsak a kinézetem, hanem a stilusom is, nameg az izlésem, ami szerintük pocsék.  Sokan a baráti társaságomból el nem tudják képzelni, hogy mit szeretek például az általam kedvelt zenében, hisz az nem más, csak nyávogás, macskazaj... Nem tudják ők, hogy mi is az igazi zene, mi az a szó, hogy „művészet”.   Nem tudják milyen az, mikor  a dallamok megérintik a szivedet, mikor a hangok a lelkedbe ivodnak és boldogsággal töltenek el. Nem tudják milyen az, amikor a zene és a szöveg tökéletes összhangban van, amikor a mély férfihang szivből zengi a szavakat, s nem csupán üressen csengő mondatokkal probál elkápráztatni, hanem földöntúli gondolatokkal. Én is csak nemrégiben fedeztem fel a zenében rejlő eféle szépségeket, azóta viszont hű vagyok a dallamokhoz. Már nem tudom hogyan bukkantam rá a kedvenceimre, talán ez nem is fontos, de akkoriban olyan furák voltak számomra. Nőies öltzék, smink és még annál is érdekesebb frizurák, amikre nem tudtam hogyan reagálni. Emlékszem, legelőször néztem a képeket, keresgéltem rajtuk a domborúlatokat, mert egyszerűen képtelen voltam elfogadni, hogy a banda tagjai férfiak, és nem nők. Nem kellett sok időnek eltelnie ahoz, hogy csodálni kezdjem őket, a szépségűket és a bennük rejlő hétköznapi embereket, magukkal ragadt a lényük. Mégis számomra oly elérhetetlennek tűntek, akár egy luxuslakosztály  a Bahamákon. Egy egész világ választott el minket egymástól és ez nagyon bántott. Fiatal voltam, lázadókorom közepén, egyetlen kivánságom pedig nem volt más, mintsem találkozni tudjak velük, végighallgassam az egyik koncertüket, majd végül egy felejthetetlen élménnyel gazdagabban térjek haza a számitógépemhez és a netről letöltött dalaikhoz.

Sokáig reménykedtem benne, hogy ez az álom nem oly reménytelen, hogy egy napon beteljesül, de lelkesedésem egyre inkább kezdett lankadni. A csapat mindeközben szorgosan dolgozott, sorra jöttek ki az albumok és a kislemezek, amiket én ujból csak a netről voltam képes letölteni, mert a közelemben sehol sem voltak kaphatók. Nemegyszer jártam végig a zeneboltokat egy-egy kislemezüket keresve, de sosem volt szerencsém. Vagy túl későn érkeztem, vagy egyáltalán nem volt a bolt készletében. Igazság szerint nem is csodálkoztam ezen, és most sem igazán csodálkozom, hisz a japán kultúra aligcsak hogy megjelen az itteni világ életében. Bántott a dolog, hogy mindazok mellett, amiket ők adtak nekem, azt a rengeteg érzést és élményt, még annyival sem viszonyozhattam nagylelkűségüket, hogy megvegyem a leggújabb lemezüket és ne a netről töltsem le illegálisan. Aztán végül belenyugodtam, mert nem volt más, mit tehettem volna. Függője voltam a zenéjüknek, egyszerűen képtelen voltam megválni a dallamoktól. Hónapokon keresztül követtem a munkálataikat, böngésztem a koncert listákat és reménykedtem benne, hogy hazámat is meglátogatják, aztán végül ez is abamaradt, inkább csak néha-néha meghalgattam pár daluk.

Emlékszem, egy esős nyári napon kezdtem el újra hinni, ujra reménykedni, amikor nővérem megjelent a házunk udvarán és rámmosolygott. Nem számitottam a látógatására egyáltalán, főleg, hogy nem két kilométer volt köztünk a távolság. Ott ált egy megkopott esőernyőt szorongatva, behunyt szemekkel és mélyeket lélegzett a nyári zápor illatából. Imádta azt a jellegzetes illatot. Nevetett meglepetségemen, majd rámköszönt és vigyorogva kért rá, hogy hivjam beljebb. Mokás volt az az egész helyzet, az, ahogy akkor történtek a dolgok, de nem csodálkoztam ezen sokáig. Nővérem mindig is olyan volt, mint egy tornádó. Mindent felkavart maga mögött. Hosszasan beszélgettünk mindenféle apróságról, a családjainkról közben anya is becsatlakozott faggatásásba. Mesélt az egyetemről, az élményeiről és nem utolsó sorban elújságolta azt is, hogy nemsokára megjelenik a regénye, amit hónapok óta tökéletesitett. Boldog volt, önfeledt, s igy éreztem én is magam, mignem olyat mondott, ami kicsit meglepett.

- Viv, ha hiszed ha nem, ezt a GazettE-nek köszönhetem – mondta.

Akkor még nem értettem pontosan, hogy mit is probált ezzel mondani, hogy hogyan is értette igazából, csak annyit tudtam, hogy ő még mindig reménykedett a nagy találkozásban.

Este volt, én az ágyamban, ő a kanapén forgolódott, megszólalni viszont egyikünk sem volt hajlandó, mintha tudtuk volna, hogy az elkövetkező beszélgetés éjszakába nyúló lesz. Végül ő mégis megszólalt.

- Van két repülőjegyem Berlinbe. Mig te fürödtél megbeszéltem anyúval, hogy elengedjen és ő beleegyezett. – mondta kimérten, mintha éppen az idjárásról beszélne.

- És mit fogunk majd ott csinálni? – kérdeztem érdeklődve. Fogalmam sem volt, hogy mit tervez.

- Az egyik barátom meghivott magához vedégségbe pár napra, de mondtam neki, hogy egyedül nem áll szándékomban végigutazni fél Európát, igy javasolta, hogy vigyelek magammal – válaszolt továbbra is készségesen.

- Rendben – feleltem. – Mikor indulunk? – kérdeztem pár perc múlva, majd felé fordultam és probáltam megkeresni tekintetét a sőtétben.

- Hólnapután reggel hatkor indul a gép Berlinbe, ami azt jelenti, hogy minimum háromorára ott kell lennünk a repülőtéren, szóval holnap délután indulunk. Majd nállam pihenünk az indulásig. 

Nem váltottunk több szót aznap éjjel, egy-egy jóészakán kivül. Másnap korán keltünk, annak ellenére, hogy mindketten utáltuk a reggeleket, ő különlegesen. Mindig is azt hajtogatta, hogy a koránkelés egy berögződés az emberben, amit a társadalom bélyegzett rá és amitől nem tud megszabadulni, ha nagyon akarna sem. Öszecsomagoltam pár dolgot egy kis böröndbe, hátitáskámba csomagoltunk egy kis ennivalót az utra, aztán végül délután négyóra felé vonatra ültünk. Az út nem tartott tovább két oránál, szinte észre sem vettük az idő múlását. Pár orával az indulás után már a lakásán voltunk és ettük a nemrégiben rendelt pizzát.

Nyügös voltam, amikor hajnali kettőkor ébresztgetni kezdett, megzavarta álmomat. Nem kellet sok, mig elkészültünk, majd hivott egy taxit és kimentünk a repülőtérre. Nem voltak ot sokan,  rajtunk kivül egy fiatal házaspár és egy öregnéni. Akkor döbbentem én rá, hogy tulajdonképpen azt sem tudom, hogy mit keresek ott, de nem szóltam semmit. Szótlanul ültem fel a repülőre is, s ugyancsak szótlanul ültem végig a felszálást, ami csodálatos volt. Olyan hirtelen emelkedtünk fel a földről, hogy szinte azt hittem lebegek, borzasztóan élveztem, s kezdtem kicsit feloldódni is.

Nem tartott sokat az utazás, talán kettő, maximum három órát, én pedig elgondolkodva meredtem az ismeretlen tájra. Vandégfogadón ott várt minket a kijárat előtt, nővéremmel szorosan megölelték egymást, majd hazafuvarozott minket.

Jól éreztem magam, annak ellenére, hogy éreztem valami nincs rendben, valamit nem osztanak meg velem. Valamit titkoltak. Aztán az egyik este rámrontottak, hogy gyorsan öltözzek, mert szorakozni megyünk. Felveteték velem a legjóbb ruháim, ösztönöztek, hogy dobjak magamra egy kis sminket, majd mikor mindenel készen voltam mindhárman távoztunk a lakásból. Értetlenül pislogtam hol egyikre, hol másikra, amikor egy nagy csarnak előtt beáltunk a hosszú sorban. Semmit sem sejtettem, ők semmit sem mondtak, aztán egyszer csak elcsiptem egy félmondatott pár német rajongótól és akkor mindent megértettem. Igazából nem is azért akarta, hogy Berlinbe menjek vele, mert nem akart egyedül utazni, lényegében nem is az utazás volt a fontos, hanem az, ami a sr végén volt. Az élmény, mire vágytam, a találkozás, amiről álmodtam, a buli, amit végig akartam szorakozni. Mind ott volt, mind rám várt és én boldogan tettem meg a felé vezető lépéseket. 

Az élmény, amit akkor ott kaptam leirhatatlan volt, egyszerűen fantsztikus, minden elvárásomat felülmúlta. Ott voltam egy idegen helyen, egy hatalmas csarnokban, a szinpadon a GazettE zenélt és nem utolsó sorban ott volt mellettem a nővérem, akinek mindezt köszönhettem. Nem voltak előre szolóak a jegyeink, sőt mondhatni alig vettem ki valamit a szinpadón játszó alakokból, mégis boldog voltam hogy élőben láthatom árnyékukat, hogy élőben halgathatom a dallamokat.

Másnap is élt még bennem az a leirhatatlan érzés, olyannyira, hogy a nyilt utcánt nekiütköztem valakinek. Eleinte ösztönösen magyarul szolaltam meg, s kértem bocsánatot, aztán mikor megláttam az a mélysötét kérdő tekintetet anyanyelvén probáltam elmondani neki, hogy mennyire sajnálom. Meglepődtem. Ott volt, ott ált előttem és halványan rám mosolygott, majd intett, hogy semmi gond.

- Miyako vagyok – mondtam neki pár pillanat múlva. – Leglábbis a barátaim igy hivnak – vigyorogtam rá, mire ő elnevette magát. Értetlenül néztem őt, végül abahagyta a nevetgélést és hozzám szólt.

- Yuu, csak Yuu – motyogta, majd halványan elmosolyodott.

Azok után az események valahogy felgyorsultak. Meghivott egy kávéra,a mit én koromra hivatkozva, illetve arra, hogy nem szeretem a kávé elutasitottam, helyette megkéret, hogy inkább hivjon meg egy teára. Vigyorogva értett egyet azon, hogy a kávé mennyire egészségtelen, majd beültünk egy kellemes kis helyiségben és elfogyasztottunk egy-egy pohár teát beszélgetés közben. Meséltem magamról, az életemről, arról, hogy mennyire örülk, hogy végre jelen lehettem a koncertükön, ő pedig csak mosolygott és válaszólt, ha néha-néha feltettem neki pár kérdést. Eygütt nevettünk probálkozásain, hogy kimondja igazi nevemet, majd végül délután félöt felé elbucsóztunk egymástól, de nem végleg. Megigértette velem, hogy majd ujra eljövök a koncertjükre ő cserébe aznap délután egy rádiós műsorban egy dalt küldőtt nekem, a Teás lánynak. 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.