Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Narancs és levendula

2010.12.24

 

Narancs és levendula

by

 haku16 & Balck Rose

Naruto

Mit is szokás mondani akkor, mikor az embernek folyamatosan csak botlásai vannak, mikor semmi sem úgy sikerűl ahogy szeretné, mikor minden a feje tetejére áll, és nem látunk kiútat?

Peh! Hát igen, én is írtó pehes voltam ám az utóbbi időben. Hogy miért? No nézzük csak:

1. Pein és a bandája lerombolta Konohát - ami egymagában nem is akkora nagy baj. - és vele együtt Ichiraku rámenes standját is.- No erre begőzöltem ám.

2. Hinata kitálalta nekem az érzeseit, én meg voltam akkora tapló, hogy nem mondtam semmit neki, sőt, jól le is égettem magam előtte.

3. Harmadik nincs is igazából, csak gondoltam, hogy kicsit dramatizálok, hisz a hármas mégis csak "misztikus szám", szentháromság blablabla....No ezt inkább hagyom a francba.

Szóval ott tartottam, hogy milyen pehes is vagyok én valójában, de no, megesik ez az emberrel. Egyszer fenn, egyszer lenn, bar én már annyira elsűlyedtem, hogy sohasem tudom mikor vagyok fenn és mikor lenn, gondolom értitek.

Nos ott tartottam, hogy mennyire pehes is vagyok igazából, bár sokan azt gondolják rólam, hogy hú, "a falu hőse, a negyedik fia, erős shinobi, elismert tehetség" blablabla. Mindenkit csak az érdekli hogy mi a kedvenc színem, hogy szoktam-e használni hajzselét meg ilyenféle hülye kérdések amik arra engednek következtetni, hogy nem is számítok nekik igazán. Ha igazán érdekelném őket, akkor nem azt kérdeznék, ha bánatos vagyok, hogy jól vagy, hisz tudjuk jól, mit jelent ez.

- Jól vagy?

- Igen!

Ennyi, tiszta reflexszerű kérdés amit automatikusan teszünk fel ilyenkor, mert nem is érdekel igazán, hogy mi van a másikkal. Ha igazán érdekelné akkor nem azt kérdeznénk, hogy "jól vagy", hanem azt, hogy "mi a baj?" és meghallgatnánk míg ki önti nekünk a lelkét. Ez volna a normális, de hát megszokhattam volna, hogy ebben a világban semmi sem olyan mint aminek elképzeltem. Nincs más ezen a világon, csak hazugság, harag ás bánat, bosszúvágy, mely meg azt a kevéske szeretetet is felemészti amit mi emberek a szívünkben gondosan őrzünk.

Ez történ egykoron legjobb barátommal is, akit testvéremként szerettem, és bármennyire próbáltam megmenteni a sötéttől, nem sikerült. Végignéztem, hogy mindenkit kizár az életeből, egy igazi bosszúállóvá válik, de nem voltam képes megállítani őt. Szinte minden pozitív érzelmet kiőlt belőlem árulása , kezdtem olyanna válni mint ő. Csupán csak egy bábúvá aki szorosan ragaszkodik a múlthoz, makacsúl űldözi célját ami egy idő után kezdett hamissá vállni, míg egy nap felébredek és többé nem találom a célom az életben. Egy senkivé válltam akiből kiölték a remény lángját, a vágyat mely eddig legnagyobb volt bennem: hogy szeressenek. És mégis, minden egyes szarság ellenére sikerült visszanyernem igazi énem, azt aki régen voltam, egy hülye, aki a végsőkig megküzdött az álmaiért.

Hogy miként történt? Nem tudom, csak egyszerűen kinyitottam a szemem, és egy apró színes foltot láttam az eddig feketén világító világban. Egy kicsiny foltot, melynek színe levenduláehoz hasonló, ragyogása viszont ezer gyémantéval felér. Aztán a kis folt egyre nagyobbá vállt és testet öltött egy olyan lány személyében aki nemcsak, hogy gyönyörű, kedves, okos és mindenre eltökélt, hanem szeret is. De mindez nem elég, boldogságom most sem telljes, mert még mindig ott tartok, hogy nem tudok mit mondani neki. Imádom, csodálom, szeretem, de ezt nem annyira egyszerű kiadni magamból. Túl nagy a bizonytalanság a szívemben, a gondolataimba. Nem akarok olyat tenni amit talán egyszer megbánnék, nem akarok hiú reményeket ébreszteni benne, mert nem tudom, hogy hű-e tudok maradni e érzéshez, vagy előbb utóbb egyszerűen elszáll, mint rózsaillat a szélben. Másrészt magaménak kívánom, enyém legyen, senki másé, hozzám tartozzon mindörökre. És akkor mégis miként döntsek? Hagyjam, hogy csak történjenek a dolgok, sodorjanak a hullámok egy olyan jövő felé ami kiszámíthatatlan és talán boldog is, vagy makacskodjak, tagadjak meg minden esélyt mi a boldogságomhoz vezetne azert, hogy másoknak ne okozzak fájdalmat.

Folyamatosan ezen agyalok, mindenkit kerülok is az utóbbi időben, mert érzem, hogy tanácsaik most nem használnak semmit sem. Mit tegyek? Mi a helyes út, az, hogy a saját boldogságomra gondolok, ezzel talán tönkretéve más ártatlan embereket akik szeretnek, hisz mi biztosítja azt, hogy mindig szeretni fogom, hogy mindig vigyázni tudok rá, sosem hagyom egyedül, sosem hagyom szenvedni a magánytól?

Megelégelve a zárt légkört gyors tempót diktálva felöltöztem és kimentem kedvenc helyemre. Senki sem volt az utcán, de ugyan, miért is lenne valaki ebben az órában idekinn, a tél kellős közepén? Ilyenkor mindenki otthon van, családjával beszélget, Tv-t néz, vagy éppen könyvet olvas, csak én vagyok akkora hülye, hogy e vacogó hidegben kinn mászkálok. Nehány pillanat alatt már az emlékműn üldogélek, apám kőbevésett képmásán. Kiskorom óta ez a kedvenc helyem, pedig ezelőtt néhány hétig meg azt sem tudtam, hogy ő az apám. És mégis, szívem mélyén mégis selytettem, hogy van köztünk egy elválaszthatatan kapocs, csak sosem tudtam rájönni, hogy mi is az igazán. Találkoztam vele, megölelhetem, végre kimodhattam azt ami bánt, és ez rettentően boldoggá tett. Pain támadásának hála megismertem az apám, és az anyámat is, és velük együtt annak a szörnyű napnak a titkait melyiken születésem adatott. Madara miatt vesztettem el a szüleim, miatta volt szörnyű a gyerekkorom, ő miata voltam egyedűl, és ő miatta szenvedek meg most is. Egyedűl ő a felelős mindenért, a szüleim haláláért, azért hogy belém zárták a kyuubit, és azért, hogy Sasuke nem tért vissza. Mindezért ő egyedűl a felelős, de nincs mit ellene tenni. Rejtőzködik, szerveződik a hátunk mögött. Újra leakar csapni falunkra, mintha nem lenne így is elég dolgunk a falu ujjáépítésével.

Sokáig gondolkodom még szívügyeimen, gondolataimba mélyedve, olyannyira, hogy észre sem veszem a késő éjjeli látogatómat. Majd végűl egy kis meleg szelet érezve észreveszem, hogy nem vagyok egyedűl.

- Hinata! - köszönök döbbenten. - Mit keresel te idekinn? Még megfázol!

- Csak gondolkodni jöttem, nem tudtam, hogy már foglalt ez a hely. Aztán láttam, hogy magadba meredtél, gondoltam nem lesz baj ha melléd telepszek. - mosolyog rám szelíden.

- Bocsánat, kicsit tényleg elbambultam - válaszolom, míg zavaromban vakargatni kezdem a tarkómat.

- Semmi baj! - válaszol, majd az ujjá épülő várost kezdi vizslatni gyönyorű tekintetével, míg én újra gondolataimba merülök. Félek párbeszédet indítvanyozni, mert fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék neki. Félek, hogy akaratlanul is fájdalmat okoznék neki, és azt nem bocsátanám meg magamnak. Végül úgy döntök, jobb ha megyek, még mielőtt elrontok mindent, mielőtt kárt teszek benne. Szép komótosan kaszálódok fel az emlékműről, leporolom a nadragomról a havat, és már azon ügyködök, hogy szép angolosan távozzak, azonban Hinata hallk hangja megállít.

- Megváltoztál, régen nem futamodtál volna meg a gondjaid elől, most viszont ezt teszed! - szólal meg alig hallhatóan, de szavaiból így is sikerül megéreznem bánatát.

- Mitől futamodnék meg pontosan? - kérdem tettetve a hülyét.

- Tudod te az nagyon jól. Nekem hazudhatsz, a falunak hazudhatsz, de saját magadnak nem.

- Miről beszélsz pontosan? Ne haragudj Hinata-chan, de nem tudlak követni! - válaszolok idióta képet vágva.

- Tudod te jól, hogy miről beszélek! Arról, hogy nem tudod mit kezzdj magaddal. Nem tudod, hogy mi lenne a helyes, de valójában nem is akarod tudni.

- Én.. - próbálok mentegetőzni, de belém folytja a szavakat, mert hirtelen folytatni kezdi gondolatát.

- Te, folyton csak másokra gondolsz, magadra sohasem! Hányszor gondoltak rád a többiek, hányszor áldozták volna fel a boldogságukat miattad, hm? - kérdezi ingerülten. - Nem érdemlik meg, hogy értük folyamatosan áldozatokat hozz, és én sem! Senki nem érdemli meg, és te mégis folyton ezt teszed! - vállt zokogóra a hangja. - Miért olyan nehéz elfogadnod azt, hogy vannak akiknek számítasz, akik tisztelnek, akik szeretnek téged? Miért kell folyton elutastanod minket? - tette fel a számára legfontosabb

kérdést könnyes szemekkel immár enyémeket fürkészve. Nem tudtam mit tenni, mit mondani, egyszerűen elvesztem ibolyaszín szemeiben, amiket most könnyek csúfítottak. Lassan felállt űlő alkalmatosságként használt emlekműről, és nem törődve azzal, hogy tiszta havas az öltözéke, elém kullogott, majd ismét szóra nyitotta apró ajkait.

- Miért kell folyton elutasítanod engem, hisz érzem, szíved egyre hevesebben dobog a közelemben, tekinteted mohón figyeli minden egyes mozdulatom, sóvárogva pásztázod ajkaim, de mégsem vagy képes elfogadni a tényt, hogy szeretlek! - suttogta immár utolsó gondolatait, míg végigsimít arcomon, majd puha ajkait enyémre tapasztotta.

Nem tudom, hogy honnan jött ez a hírtelen bátorság, hogy végre cselekedjen, de többé nem tudtam ellenállni neki. Megrészegített ajkainak édes íze, amit mohón kóstolgatva adtam tudatára, hogy feladtam az önmaggammal vívott értelmetlen harcot. Szorosan magamhoz vontam jobb kezemmel, ami utólag derekán állapodot meg, míg ballommal sűrű fekete hajába túrtam. Többé nem érdekelt a külvilag, nem érdekelt semmi, és senki, csupán csak ő és a kellemes bizsergető érzés a gyomromban, amit úgy hívnak, hogy szerelem.

Hogy mit jelent pontosan az a fogalom, hogy pehes? Egy olyan állapotot amikor nincs szerencsénk, mikor azt hiszünk, hogy a rossz dolgokat már csak rosszabbak követhetik.

Elvesztettem a pénztárcám! Naés? Veszek másikat! No de benne voltak az irataim! Nem gonnd, készítenek masikat! No de az pénzbe kerűl! Hát kb ilyen pehesnek lenni, de nállam kicsit komplikáltabb a dolog. Előbb elvesztettem a józan gondolkodásomat, azt követte az a maradék eszem is ami volt, és végűl a szívem, amit szerencsére megtaláltak.

 

 

 

 

 

A mappában található képek előnézete Narancs és levendula

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

haku-chan16@hotmail.com

(haku16, 2010.12.26 23:54)

Hali
Janett koszonom a kritikad, es igen, a feny a sotetben cimu fanfiction-ban is lesz NaruHina.
Am nemsokara itt a 12 resz belole, addig is kellemes unnepeket^^

katony.zsani@hotmail.com

(Janett Bieber, 2010.12.26 17:09)

Szia Haku-chan!
Nagyon ari lett a ez a ficed is! :-)
Amúgy, a Fény a sötétben lesz NaruHina?

Puszi: Janett >.<