Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Napfényem

2011.07.21


 

Napfényem!

„Csupán remélni tudom, hogy elolvasod soraim, melyek neked szólnak, egyetlenem. 

Regnegeteg időnek kellet eltelnie, hogy rájöjek mi is igazán a fontos számomra, de ime, megtörtént a csoda, csak túl későn...

Néhány hónapja arra gondoltam, hogy hazatérek és megkérem, hogy légy az enm, de legyözött a gyávaságom, a félelem, hogy újból veszteni fogok a sors ellen, és most végül ennek iszom a levét. 

Ilyenkor eszembe jut az, hogy milyen volt gyereknek lenni,, szabadon és kötelezségek nélkül él, anélkül, hogy eféle szivügyekbe keveredtem volna bele. Csupán erős és elismert akartam lenni, semmi más nem érdekelt. Elértem a célómat, az emberek szivükbe zártak és mégis úgy érzem, hogy az életem üres, nincs semmi benne, ami szinekbe boritaná... monoton, egyhangú. „

Harmadjára olvasom sorait és még mindig ugyanazt a reakciót váltja ki belőlem. Egyszerre vagyok dűhös és boldog. 

Sosem gondoltam volna, hogy levelet ir nekem és ennek tetejében még az érzelmeit is elrejti benne, de ime, megtörtént. 

A nagy háború lezajlása után, elhagyta a falút, képtelen volt itt élni hősként úgy, hogy nem tudta visszahozni a legjóbb barátját a falúba. Elmenekült erről a helyről, ami mindig emlékeztetné kudarcára. Lassan öt éve annak, hogy semmi hirt nem hallottam felőle, máér kezdtem elveszteni a reményt, hogy egy napon majd újra láthatóm, talán átölelhetem és végre boldogok lehetünk, hiszen mindketten kivivtuk rá a jogunkat. 

Nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rá, hogy ne aggódtam volna érte és most, kitartásomért, megdijazott a sors pár jelel, amik tőlle érkeztek. Él és még gondol rám... Napfényének szólit, becéz és egyétlenének tekint, ahogy én mindig is tekintettem őt. 

Az elmúlt évek alatt folyton elemeztem a ketőnk viszonyát. Tagadhatatlan az, hogy mindig volt köztünk egy kötelék, amit egyikünk sem tudott  elvágni az idők folyamán. 

Kisgyerekként rajongtam érte, ittam minden egyes szavát, szivem szomjazta figyelmét, cserében azonban semmit nem kaptam tőlle, csak majd, több év eltelte után, amikor a chuninvizsgán vérembe mártott kézzel igérte meg, hogy megbosszulja azt, amit Neji akkor velem tett. Akkor, ott, azt hittem menten felrobbanok a rengeteg szeretettől, ami tulcsordult szivemben, mert igen, kislányos rajongásom, amit őiránta éreztem szerelemmé alakult át, ami erősebbnek bizonyult, mint az ember valaha elképzelhetné.

Amikor Pain ellen harcolt Konoha romjai felett, nem tudtam ellenálni a kisértésnek, hogy ne cselekedjek. Földhözszögezve halgatott, meg sem mozdult, mintha nem is élne, pedig csak a kétségbeesés volt az, ami megostromozta elméjét. Kiáltam érte, harcbaszáltam  a hazámért és a szeretetért, amit tőlle kaptam, Pain azonban erősebnek bizonyult bármelyik elenfelemnél. Csupán pár röpke pillanat után már földön hevertem, hasfalamból kiálló vasdarabbal, miközben sebemből patakként folyt az éltető vörös nedű. 

Mikor felébredtem, Sakura-san rám meredő tekintetével találtam szembe magam. Kinos volt a pillanat, amikor megláttam a körémn összegyült rengeteg embert, de végül megértettem, hogy aggódtam miattam és azért tartózkodtak ott. És mégis, oly sok ember szeretetét élvezve, valakit nagyon hiányoltam. Nem tudtam, hogy mi történt, hogy él-e vagy sem, és ez nagyon aggasztott. Megpróbáltam visszatérni a harctérre, hogy megbizonyosodjak felőle saját szememmel, hogy jól van, de a többiek nem engedtek szem elől. Aztán a további események összemosodtak előttem, nem volt más csak a remény és az aggódalom, amire koncentrálni tudtam. 

Már a nap lemenőben volt, amikor a shinobik ébredezni kezdtek halálukból, majd negyed óra elteltével, a furcsa jelenség után, megérkezet Kakashi-sensei, hátán cipelve a kimerült Narutot. 

A falú hősként ünnepelte, a Megmentőnek nevezték el, azonban az iránta tanusitott rajongásuk pár nap alat porrá lett, amit a hűs szél karmai közé vett és elvitte messzibb tájakra. Hirét sem hallottuk többé a fenenagy szeretetüknek, minden folytatodott onan, ahol abamaradt a támadás előtt. Iszonyúan dűhös voltam a falúsiakra, Narutóra, de a legjóbban magamra. Vallomásom semmit sem segitett ügyemen, ugyanúgy számba se vett, mint azelőtt. A fájdalom a melkasomban, egyre jobban kezdett hasonlitani egy tör okozta sérülés fájdalmára, amit mélyen belevéstek a szivemben. Nem tudtam elhinni, hogy egyszerűen megint csödöt mondtam...  Aztán eljött a nagy háború, amit Madara és az emberei ellen vivtunk. Akkor váltam csak igazán hasznosnak,  akkor kezdtem el azt érezni, hogy mindenre képes vagyok, abszolút mindenre, de a harcok lezajlása után megintcsak csalódtam, elétemben már sokadjára. Naruto elhagyta a falút, nem birt többé itt élni, úgy, hogy barátja nem tarthat vele. 

Kettejük harca tragikus fordulatott vett... A párbaj elején úghy tünt, hogy Sasuke van elönyben, de végül mégis Naruto gyözedelmeskedet, célját azonban nem érte el... Sasuke vesztesen és sérülésektől diszitve továbbállt, még annyit sem mondott, hogy viszlát, Naruto szivében távozása azonban egy újabb mály sebet okozott, amit senki nem volt képes begyógyitani... se ő, se én, se az idő. Elment, és azóta hirt sem hallottam felőle, mintha elnyelte volna a föld. 

Még sokáig gondolkodom a régi időkön, de majd végül kezem közé veszem a levelet, bgeteszem azt a boritékban, amiben küldte, majd azzal együtt a levél bekerül az iróasztalom fiokjába.  Lábaim önkénytlenül is az ablakom felé visznek, melyen keresztül tekintetem a messzeségbe meresztem. Sötétség... ez jutt éppen az eszembe, nameg az, hogy jól eltelt az idő. Még pár pillanatig leskelődőm, majd eltávolódom ahatalmas ablaktól és az ágyam felé veszem az irányt. Mint egy krumplis zsák, úgy zuhanok bele a kényelmes ágyba, majd pár perc szemezgetés után a plafonnal, becsukom a szemeimet, reménykedve, hogy álom jön reájuk. A csend és a kényelem azonban nem hozza meg gyümölcsét. Negyed óra eltelte után is éber vagyok, sőt, kissé talán túl energikus, mintha ma nem tettem volna semmit a heverészésen kivül. Megadóan sóhajtok egyet, majd felállok és rögtön a szekrényem támadom le, valami kényelmes ruhát keresve. Gyorsan megtalálóm a keresett darabokat, majd azokat magamra kapkodva, lesietek az előszobába. Gyorsan belebujok kedvenc kabátomba, majd cipőt huzok, s azzal ki is fordulok az ajtón, hogy a házban élők tudta nélkül távozhassak. 

Már hosszú percek óta sétálok Konoha kihalt poros utcáin. Egyetlen egy lélek sem mászkál idekin, természetesen rajtam kivül, egyetlen egy helyt sem ég a lámpa, mintha megált volna az élet a városban.  Sokat azonban nem csodáltam a csendbe burkolózott falút, sokkal inkább siettem arra a helyre, ahol lelkem mindig megnyugodott, a falú felett elterűlő sziklához, amelybe belevésték az edig kinevezett Hokagékat. 

Chakrámat használva mászok fel az emlékmű tetejébe, majd a negyedik hajkoronáján foglalok helyet. Mindközül, ő volt a legjóbb hokage, a legjóbb shinobi, az igazi megmentő. Naruto mindig is csodálta őt, a példaképévé vált. Hosszú némán ektöltött percek telnek még el, majd éppenmenni készülnék, amikor valaki megszólal a hátam mögött. 

- Meg akarsz szökni előlem? – kérdi valaki jókedvűen. 

Megfagy ereimben a vér a kérdést halva, testem olomsulyúvá válik, olyannyira, hogy mozdulni sem birok. „Ez a hang” – rémlik fel bennem e apró mondat, majd végül rájövök, hogy semmi okom félni vagy megijedni, mert a vastag férfias hang tulajdonosa nem más, mint Naruto. 

- Naruto – suttogom, majd veszem a bátorságot és felé fordulok. Meglepedten meresztem tekintetem rá, majd a töllünk pár méternyire áldógálló türelmetlen Uchihára. Kedvesem arca felderül gigantikus mosolyomat látva, mire magához von és szorosan átölel. Pár percig azt hiszem, hogy majd megfulladok a melegtől, ami szétrobbant testembe, ami pirosá szinezte arcomat, azonban hátamat simógató karjai lecsilapitanak, olyannyira, hogy képes vagyok újból normálisan viselkedni , már amennyire az ő társaságában szoktam. 

- Szeretlek – suttogja alig halhatóan, majd  két keze kőzé fogja könyáztatta arcomat. Pár percig csak némán vizslatjuk a másik tekintetét, majd végül olyat tesz, ami örökre megpecsételi sorsunkat.  Egy forró, szenvedéles csókban fornak össze ajkaink, ami ugyan nem tart sokká, de mégis, szinte a fellegekbe repit.

- Én is szeretlek – koronázom meg vallomásommal az estét, majd elmerülök erős karjai közé, melyek biztonságot, szeretetet és boldogságot sugallanak. 

Kicsit nehézkesen, de végül sikerül elengednünk a másikat pár órácska erejéig, majd gyorsan besietek szobámba, nehogy bárki is észrevegye hiányomat. A boldog mosoly, mely még Naruto karjai közt létem alatt arcomra kuszot, most sem akar eltünni, sőt, egyre nagyobbá válik örömömben. 

Másnap reggel, szinte kiugrok az ágyamból, akkora lendülettel készülök tusolni. Mondanom sem kell, hogy szinte pofára esek, de végül sikerül megkapaszkodnom az ágy végében, igy elmarad a fájdalom. Nagyot sóhajtok, majd sietnék is a fürdőbe, azonban tekintetem magakad az ablakom párkányán üldőgéllő Naruton. 

- Jó reggelt – pillant felém, szélesen vigyorogva, majd beugrik a szobámba, elém sétál és egy forró csokkal üdvözöl. 

- Neked is – mosolygok rá, majd újból karjai közé vetem magam. Anélkül, hogy kérném kezdi el mesélni az elmúlt őt év alatt átélt kalandjait és annak az ókát, hogy miért is tért vissza. Meglepett fejez vágok leánykérésére, azonban tiszta szivemből, boldogan modnok igent, és nemcsak akkor, hanem a jellegzetes szertartáson is. Sorsain ezek után egybefonodnak, mintha mindig is ősszetartoztunk volna.  

 A múltunkat jó mélyre számüzzük elménkbe, mindketten, majd boldogan, egymás kezét nézünk szembe a békésé teremtet Konohával.  

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Szia

(Andie, 2011.07.23 08:28)

Szupar, nagyon klassz lett. Esküszöm még szomorúan tapasztaltam, hogy vége és ez csak egy novella mert annyira olvastam volna még. :) Nagyon tetszik, gratulálok!

...

(Fancy, 2011.07.21 21:09)

Ez egyerűen... nem lehet szavakba foglalni ^.^

hali :D

(panzer, 2011.07.21 20:22)

ááááááááááááááááááááááááá ez iszonyat jó :D am ez 1 fejis v lesz több is?:D

Re: hali :D

(halu16, 2011.07.21 20:26)

Csak egy fejezet... novella csupán :) Többet ne remélj xD