Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Last chance

2010.10.23
Sasuke

Sokan kérdezik azt, hogy mi a boldogság, keresik jelentését, értelmét, de senki sem tudja meghatározni pontosan, hogy mit is jelent. Csak álmodnak róla, hogy talán megtapasztalják, hogy talán részük lehet ebben a csodában, amit boldogságnak neveznek, de kevesen vannak annyira szerencsések, hogy megismerjék e érzést.

Hogy mi a boldogság? Ezen én is rengeteget töprengtem, gondolkodtam, hogy egyáltalán létezik e ez a szó, hogy boldogság, és ha igen, akkor mi az igazi jelentése, mi a valósag? Választ azonban sosem találok, és talán sosem fogok, mert talán nem is igazán érdekel, hisz miért érdekelne, ha tudom, hogy sosem lehetek boldog.

A várost vastag hóréteg borítja, talán sosem volt ennyi havazás itt nálunk, mint ebben az évben, és még most is hull.
Lassan lépkedek az utcákon, már órák óta, mert egyszerűen nem bírok egyedül a házban maradni. Órák óta figyelem az utcákon közlekedő boldog embereket, akik ajándékokat vásárolgatnak szeretteiknek, hisz közeleg a karácsony. Igen, az a nap, amikor Krisztus születését ünnepeljük, megváltónk eljövetelét és egyben ez a család és a szeretet ünnepe is.
Én valahogy másképp vagyok ezzel az egésszel. Nincs minek örüljek és legfőkeppen nincs kivel, és a hitem is elvesztettem, hogy talán majd egyszer nem leszek egyedül ezen az ünnepen.

Lassan lépkedek, orromat megcsapja egy ismerős illat. Fahéj, szegfűszeg, igen, mézespogácsa illata száll a szélben. Félretekintek egy kis házikóra. Egyszerű családi fészeknek tűnik csupán. A házból hangok terjednek kifelé az édesség illatávalval együtt. Emlékszem, hogy nagyon régen anyám is sütött nekünk a finom édességből, és annak ellenére, hogy nem vagyok édesszájú, nekem is ízlett. Mézespogácsa, mennyi kellemes emléket ébreszt bennem ez a sütemény...
***
- Kaa-san? Kaphatok a sütiből? - kérdeztem csillogó szemekkel.
- Sasuke-kun, még forró, megégeted vele a szádat! - intett le édesanyám.
- De anya, légyszi, olyan jó az illata! - kérleltem a tipikus cukipofit bevetve.
- Rendben, de várj kicsit míg meghűl, különben fájni fog a pocakod tőle! - tepaszta meg az arcom anyám, majd a kezembe tett egy süteményt.
- Arigatou, kaa-san - mosolyogtam rá.
***
Hát igen, eléggé nagy felhajtást csaptam egy süti miatt, mentségemre szolgáljon, hogy még csak gyerek voltam. Tovább sétálva kicsiny falucskankban, gyönyörködhettem a karácsonyi hangulatot keltő díszekben, az ablakokat díszítő jégvirágokban és a hóban, ami lassan itatja a száraz talajt. Egy perce még felhő sem volt az égen, most meg hull a hó. Fehér karácsony, igen, tiszta, ártatlan karácsony, ami számomra már nem létezik. Nekem a hó többé nem fehér, hanem vörös, a sok ártatlanul folyt vér miatt.

Még most is emlékszem arra a szönyű éjszakára, pedig csak gyermek voltam csupán. Később mentem haza, mert edzettem, hogy olyan erős ninja lehessek, mint a bátyám. Mikor beértem az Uchiha negyedbe, totális káosz uralkodott, az egesz negyed romokban hevert, a halottak testeiből fegyverek tornyosultak ki, és a levegőben dög szag terjengett. Az ablakok betörve, az ajtok tüzifához hasonló darabocskákra volt aprítva, és a falakbol kunai kések és shurikenek meredtek ki. A feher falakat befestette a vörös vér, ezzel szint adva neki, és az én életemnek is, mert ettől lett eseménydús az életem. Igazi rémkép volt az egész. Így viszagondolva, nem is csodálom, hogy szívem a bosszú mellett döntött, csak kár, hogy megint egy ártatlan ember kárára.

Tovább sétálgatok a hóesésben azon gondolkodva, hogy miért alakult így az életem. Miért kellett így történnie a dolgoknak, hogy fajulhattak el ennyire a dolgok, és legfőképpen az, hogy miért kellett annyira önteltnek lennem. Anyámnak a válasza utolsó kérdésemre az volna, hogy a "nagy Uchiha büszkeség", és talán igaza is lenne. Emlékszem, mindig ezt mondta Itachinak mikor duzzogtam, vagy nem tetszett nekem valami.
***
- Anya, miert kap nii-san több sütit, mint én? Ez nem igazságos! - duzzogtam sértetten.
- Azert, mert a bátyádnak erőre van szüksége, mert küldetésre megy! - mosolygott rám anyám.
- De anya, nem ér...- duzzogtam tovább. - Nekem is annyi kell, mint nii-sannak. Én is vagyok annyira erős, mint ő, nem ér, hogy ő mindig többet kap, mint én - morogtam magam elé.
- Atyaég...-sóhajtott nagyot anyám. – Itachi, úgy látszik, hogy az Uchiha büszkeségből az öcsédnek is jutott elég sok. Pedig reméltem, hogy ez a neveltetéstől függ, nem attól, hogy milyen családba születik egy gyerek - szörnyülködött anyám, miközben a fejével nógatott, hogy vehetek még egy sütit.
***
Lelkem már akkor is a figyelmükért sikított, azt kívánta, hogy szeressek, hogy melegítsek. Nagyon jól esett az, mikor anyám vígasztalni próbált bánatomban, hogy talán sosem fogom utolérni a bátyámat, hogy sosem lehetek olyan erős mint Ő, a példaképem, és apám sem fog elfogadni. Rettenetesen fájt az, ahogy apám velem bánt, az, hogy sosem mondta azt, hogy büszke rám, pedig mindig osztályelső voltam. Keményen megdolgoztam, hogy elfogadjon, és ő mégsem tette meg.
Aztán eljött az a nap, mikor Itachit keresték a rendőrségről, hogy kikérdezzék Shisui halálával kapcsolatban. Ekkor gyökerestül megváltoztak a dolgok. Itachi apám szemében annyit sem ért, mint én, engem viszont kezdett elismerni. Aztán a tűzgolyó jutsut próbalta megtanítani, de legelőször nem sikerült megtennem. Többszáz órás gyakorlás után sikerült létrehoznom egy óriás tűzgolyót, ezzel bizonyítva, hogy méltó vagyok az Uchiha névre. Apám ekkor mondta először, hogy büszke rám. Ekkor érztem, hogy lelkemet melegség lepi el, ami annyira forró, hogy még a legvastagabb jégréteg sem tudná lehűteni. És mégis, ez a kis melegség nem tartott soká. Csupán néhány hétig, majd bekövetkezett az, ami örökre megváltoztatta az életem, az, ami kizárttá tette, hogy valaha boldog lehessek.
Itachi kivégezte az egész klánunk, kivéve engem. Akkor még nem értettem, hogy miért hagyott életben, hogy miért kímélte meg a rongyos életem. Elmém mindenféle ötleteket produkált, de köztük egyetlen ép gondolatot sem találtam. Vajon tényleg szeretett engem, vajon az együtt töltött pillanatok csak egy színjáték részei voltak, vajon csak mindent eljátszott, hogy jobban fájjon? Talán azért hagyott életben, hogy szenvedjek, hogy megöljön a bűntudat, hogy hittem neki, hogy olyan akartam lenni mint ő, hogy gyenge voltam, és nem tudtam megmenteni a szüleim életét. De végül megértettem, hogy ő mindig csak óvni próbált. Óvni apámtol és a retenetesen nagy hatalom vágyátol, attól, hogy én is egy fegyverré váljak apám kezében. És mégis elbukott, fegyverré váltam, csak más kezében. Más kezében, a falum ellen használt fegyver.

Rettenetesen szégyellem tetteim, azt, hogy hagytam, hogy elvakítson a düh, hogy szemet hunytam mások véleményén, azt, hogy nem fogadtam meg a szép szót. Most csak irigykedhetek mások boldogságára, hogy mások sikeresek, kiváló ninják, odaadó szülők, boldog családapák. Nekik mindenük megvan, amiről én csak álmodni mertem valaha, én már odáig jutottam, hogy álmodni sem merek, mert félek, hogy mikor reggel felébredek, és rájövök, hogy egyedül vagyok, csak jobban fájna a felismerés.

Tovább sétálok a hóesésben, és újabb emlékek ostromolják elmémet. Kellemes emlékek még abból a korszakomból, mikor újból remélni mertem, mikor képes voltam elhinni, hogy talán lehetek boldog. Igen, ez a korszak az volt, mikor még a hetes csapat tagja voltam Uzumaki Narutóval és Haruno Sakurával Hatake Kakashi vezetese alat.
Eleinte azt hittem róluk, hogy valami ütődött idiótak, hisz így is viselkedtek, de idővel megbizonyosodtam róla, hogy nem volt igazam. Az első küldetésünkön Naruto bebizonyította, hogy van esélye rá, hogy beváltsa az álmát, hogy van esélye, hogy egyszer Hokage legyen. Zabuza Momochi, és segéde, Haku erős ellenfeleknek bizonyultak, és mégis, csapatmunkánkkal sikerült legyőznünk őket. Mikor társaim láttak a földre zuhanni élettelennek tűnő testem, homály borította el elméjüket. Aggódtak értem, féltettek, és ez engem rettentően boldoggá tett. Narutóból ekkor tört ki legelőször a kilencfarkú, akkor, mikor azt hitte, hogy elveszített, mert bármennyire is próbálta tagadni, igenis fontos voltam neki, én voltam az egyedüli barátja, az, akivel mindenképpen meg akart küzdeni, akihez hasonlítani akart.

Sakura ekkor még csak egy védtelen kislány volt, folyton vigyázni kellett rá, csupán csak a létszám miatt volt a csapat tagja, hittem én naivan. A chuunin vizsgán bebizonyította, hogy értékes tagja csapatunknak, saját életét áldozta volna, hogy én és Naruto élhessünk, tanárunk ezt úgy nevezte, hogy a cseresznyevirág kinyílt, eddig csak bimbó volt, akinek szüksége volt egy erős külső hatásra, hogy kinyílhasson. Igaza volt, shinobiként ekkor kezdett el számítani a szememben, de nem csak, hanem nőként is, pedig megfogadtam,hogy nem hagyom magam befolyásolni ezek a gyenge emberi érzelmek miatt.

Mikor a homokiak megtámadták a falunkat, rettenetesen dühös voltam, azért, mert nem voltam képes segíteni azon, aki számomra a mindent jelentette. Naruto volt a hős, az, aki legyőzte az egyfarkú jinjurikiét, aki megmentette a lányt, aki véget vetett a két falu közti viszályoknak és elhozta az áhitott békét. Jelentéktelennek éreztem magam, rettenetesen szégyelltem, hogy megint kudarcot vallotam, mint azon az estén. Ekkor kezdtem először érezni, hogy bármennyire is törekedek, semmit sem fejlődök, hogy sosem fogom elérni azt a szintet, hogy képes legyek megvalósítani célomat, Uchiha Itachi kiiktatását.

Mikor Sakura megköszönte nekem, hogy megmentettem, rettenetesen szégyelltem magam, de mégis volt annyi igazságérzetem, hogy bevalljam, nem én mentettem meg őt, hogy még megvédeni sem voltam képes, hogy Naruto, a vetélytarsam volt az, aki megvédte. Nem akart hinni nekem, de vegül csak nem kételkedett szavaimban. Attól a naptól kezdve másképp nézett hősére, másképp beszélt hozzá, és másképp is viselkedett vele. Az eddigi erőszakos Sakura eltűnt, és helyére egy igen gyengéd, melegszívű lány került, akit bevallom, hogy sokkalta jobban kedveltem. Aztán, ahogy telt az idő, egyre jobban kezdtem belegabalyodni, semmit sem tudtam tenni e érzés ellen, és végül rájöttem, hogy ő a számomra nem csupán egy csapattárs, nem csupán egy barát, nem csupán egy lány a több száz jelentéktelen közül, hanem aki képes szívből szeretni és boldoggá tenni, és az, akit én is képes vagyok szívből szeretni.

Ekkor még hittem benne, hogy létezik számomra boldogság, hogy nem is olyan szornyű az élet, de tévedtem. Újból kudarcot vallottam, újból hasztalan voltam, és már nem bírtam elviselni a gondolatát. Orochimaru ajánlata épp kapóra jött. Tudtam, hogy amit teszek nem a legjobb módszer, hogy erőre tegyek szert, de a kétségbeesés peremén állva figyelmen kívül hagytam, hogy amit most teszek, életem legnagyobb hibájának fog számítani. Ekkor tékozoltam el a lehetőségemet a boldogságra.

Gondolataimból gyermeksírás zökkent ki. Ichirakunál teltház, nagyok, kicsik egyaránt díszitik a székeket. Szemem megakad egy fiatal nőn, aki épp tanítani próbálja csemetéjét evőpálcikával enni. Ekkor újból eszembe jut az, hogy én sosem tehetem meg, mert az én szánalamas életembe nem fér bele egy gyerek. Egy gyereknek nemcsak apa, hanem anya is kell, én azt az esélyt, hogy találjak magam mellé egy megfelelő nőt, évekkel ezelőtt elvesztettem. Pedig most már tudom, hogy ő volt számomra a megfelelő, kár, hogy ilyen későn jöttem rá.

Mire feleszmélek, Naruto lakása előtt találom magam. Nem tudom, hogy hogy keveredtem errefelé, talán a tudatalattim látni akarta egyetlen igaz barátom, aki kitartott mellettem, annak ellenére, hogy makacsul ragaszkodtam hozzá, hogy felejtsen el, ő nem tette. Nem hagyott cserben, kitartott mellettem, és ez jó érzéssel tölt el.
Emlékszem, mikor elszöktem és utánam jött. Agyamat elborította a harag, a bánat, nem tudtam eldönteni, hogy a két dolog közül, melyet a szívem kívánt tenni, melyik a helyes, melyik a jó. És végül megint rosszul döntöttem, talán soha rosszabbul. Mikor rájöttem az igazságra, már nem volt visszaút, pedig szívesen szaladtam volna vissza ide.

Végül nagy nehezen, és hosszas önmagammal való küszködés után rávettem magam, hogy bekopogjak barátom lakásába. Nem hazutolja meg önmagát, hiperaktív társam néhány pillanat alatt ajtót nyit.
- Hello! Hát te? Mi járatban? - ostromoz kérdéseivel Naruto.
- Hello! Csak erre jártam. Gondoltam, legalább beköszönök! - mosolygok rá idétlenül.
- Haver, ezt neked meg gyakorolnod kell! - vigyorog.
- Hm! - válaszolok a szokásos hangnembe.
- Bejössz? - hívogat be.
- Nem, nem akarok zavarni...
- Keresztapu? - jelent meg a semmiből Minato, Naruto 4 éves kisfia.
- Minato! - szólítom meg, majd mosolyogva leguggolok hozza - Rég láttalak! - borzolom össze a haját.
- Jaj ne! Apa, mondd meg neki kérlek, hogy többé ne csinálja ezt! - durcizott.
Naruto leinti, majd beljebb tessékeli a nappaliba. Utána meredek, és elgondolkozom, hogy milyen lenne, ha ő az én fiam lenne, legalább nem lennék egyedül...
- Sasuke, neked egy nő kellene! - vigyorog rám idétlenül Naruto.
- Hm... - reagálok ötletére. - Nem nekem való a család, Naruto, én nem vagyok képes... - de nem tudtam befejezni mondanivalóm, mert a szavamba vágott.
- Miért ilyen nehéz neked észrevenni azt, ami az életben fontos? Valaki még mindig arra vár, hogy kinyisd a szemed és ne hunyd le amikor ránézel, hanem nézz a szemébe és elismerd. Miért ragaszkodsz makacsul a múlthoz? Nem érted? Ahhoz, hogy boldog légy, el kell engedned, el kell fogadnod, hogy ami megtörtént, azon semmit nem változtathatsz. A jeleneden és a jövődön viszont most még változtathatsz! Még kaptál egy utolsó esélyt az élettől! Ne játszd el! - fejezi be érzelgős beszédét Naruto, majd elköszön. Még egy utolsó mondat hagyja el ajkait, mielőtt becsukná maga mögött az ajtót:
- A tónál van, ott megtalálod! – rámkacsint, és eltűnik az ajtó mögött, én meg még arra sem érek rá, hogy megkérdezzem, mire érti, hogy ott megtalálom, és főleg, hogy kire.

Végül útnak indulok, megyek merre lábaim visznek, és közben emésztem Naruto szavait:
" Miért ilyen nehéz neked észrevenni azt, ami az életben fontos? Valaki még mindig arra vár, hogy kinyisd a szemed és ne hunyd le amikor ránézel, hanem nézz a szemébe és elismerd. Miért ragaszkodsz makacsul a múlthoz? Nem érted? Ahhoz, hogy boldog légy, el kell engedned, el kell fogadnod, hogy ami megtörtént, azon semmit nem változtathatsz. A jeleneden és a jövődön viszont most még változtathatsz! Még kaptál egy utolsó esélyt az élettől! Ne játszd el!" - viszhangzanak szavai fejemben.

Nem tudom hová tenni az egészet, nem tudom eldönteni, hogy igaza van-e, vagy sem. És mi van, ha igen? Mi van ha tényleg kaptam még egy esélyt az élettől, mi van, ha én is lehetek boldog?
Igaza van, túlságosan ragaszkodom a múlthoz, nem tudom elfelejteni, vagy talán csak nem akarom, de a gondolat, hogy boldog lehetek valaha, elég kecsegtető. De hogy felejthetném el a családom, a klánom, a bátyám, aki értem halt meg? Hogy élhetnék én tovább boldogan, miközben a szeretteim miattam haltak meg? Nem tehetem ezt velük...
És mi van, ha ők azt akarják, hogy boldog legyek? Hogy megváltoztassam a sorsom, amit születésemkor adott az élet?

Narutónak igaza volt. Túl szorosan kapaszkodom a múltba, és nem szabad ezt tennem, küzdhetek a sors ellen, én is lehetek boldog, véget vethetek az Uchihákon ülő átoknak, végleg.
Anélkül, hogy észrevettem volna, lábaim a falu melletti kis tóhoz vezettek. Mikor végre az eszemhez tértem elbújtam egy fa mögé, és onnan figyeltem őt. Egyszerűen elkápráztatott szépségével, kisugárzásával, mozdulataival. Mintha nem is hús-vér ember lenne, hanem egy gumibaba, mely tetszés szerint hajlik. Nem is tudtam, hogy szeret korcsolyázni, de nem csodálkozom ezen, ért hozzá. Éveihez képest most nem tudnám megmondani, hogy mennyi idős is, úgy tűnik, mintha egy tizenéves kislány lenne a jégen, nem egy húsz évet is eltöltött nő.

Mikor elmentem, akkor, ott, annál a padnál eljátszottam az első esélyem rá, hogy boldog lehessek. Féltem a szemébe nézni, nem akartam látni az addig boldogan csillogó smaragdokat bánatot tükrözni, és mégis szenvedtem. Egy világ dőlt össze benne, összetörtem a szívét, mely után ezernyi üvegszilánkhoz hasonló darabocska maradt csupán. Iszonyatosan furdalt a lelkiismeretem, hogy megbántottam, de már nem volt visszaút. Mégis, hogy állhattam volna elé bocsánatot kérni?

Igen, a nagy Uchiha büszkeségem megint meggátolt, hogy elérjek valamit a közül, amit célként tűztem ki magam elé. De most nem félek, most nem szégyellek elébe állni, mert tudom, hogy bármit is tennék ellene, ő akkor is megbocsátana, mert szeret, és ez az ok, amiért én is szeretem őt.

Kisétálok a fa mögül, szabadon figyelem tovább. Már nem félek, már nem rettegek, hogy mi lesz, ha netán meglát. Hetekig kerültem, mert nem mertem a szemeibe nézni, de ennek itt és most véget vetek. Sakura megáll a tó közepén és rám mered. Hát kiszúrt. Megtorpanok, de tartom a szemkontaktust, és ő is. Rám mosolyog, elpirul, majd hirtelen elszakitja tekintetét az enyémtől. Ez a tette kicsit megijeszt, de már nincs visszaút. Elmondom neki azt, amiért jöttem, szembenézek a sorssal, ha győzök, boldog leszek, ha pedig nem, akkor elsüllyedhetek a szegyénben, hogy megint kudarcot vallottam. Lábaim mozdulnak felé, és sehogy sem tudok megállni, bár ebben a pillanatban kezd meginogni bátorságom, legszívesebben venném a nyúlcípőm és hagynám a francba az egészet, de ez már nem csak engem érint, hanem őt is. Nem csak az én boldogságom forog kockán, hanem az övé is, nem lehetek megint önző. Élete legszebb éveit pazarolta rám, hitt bennem, kitartott mellettem, most itt az ideje, hogy végre megköszönjem neki minden értem elkövetett törvénysértését.

Kint havazik, szívemben forró tűz ég, míg lépteim a tűz szikrája felé vezetnek. Nem tudok megállni, és már nem is akarok. Elengedem a múltat, nem ragaszkodhatom örökké hozzá, csak szenvedést okoz. Őhozzá viszont, álmaim asszonyához egy nagyon fontos kötelék fűz, melynek elvesztése hatalmas szenvedést okozna. Egykor szívesen elszakítottam volna, hogy megakadályozzam azt, hogy értékesebbé váljon számomra, de nem ment. Épp az ellenkezőt sikerült kihoznom tervemből, nem tudtam megtenni, nem voltam képes elvágni a köteléket. Érthető, hogy két kézzel markolok bele, mint egy kötélbe, mely egyben utolsó esélyt is jelent számomra, kötél, mely fenntart, nehogy a mélybe zuhanjak.
Végül elé érek, de ő még mindig nem mer a szemembe nézni. Iszonyatosan bánt, hogy nem láthatom smaragdjait, hogy fél megmutatni magát e gyenge pillanatában. Álla alá nyúlok és felém fordítom. Szeme sarkában könnyek csillognak, bánatos szemeivel tekintetemet keresi.
- Sasuke..- suttogja nevem a sötétben. Hangja halk, kellemes és lágy, zene füleimnek.
Nem találok szavakat, nem tudom mit mondhatnék, sosem voltam a szavak embere, inkább a tetteké. Ajkaim övéi felé közelednek. Egy percre megrezzen, majd könnyei patakként hagyják el egykori medrüket, utat törve a piros arcon. Gyengéden érintem ajkaimmal ajakait, majd mohón falni kezdem, mint kisgyerek a csokis sütit. Magamhoz húzom, érezni akarom testemmel minden porcikáját, minden rezdülését, minden egyes levegő vételét. Jobb karom derekán állapodik meg, míg balom dús hajába túr. Ő sem rest, úgy kapaszkodik belém, ahogy csak bír, kezet átveti fejem fölött és összekulcsolja őket. Csókunk nem tart soká, és mégis úgy érzem, mintha évekig tartott volna ez a csoda. Szemébe nézek, ő meg rám mosolyog, míg arcát még mindig könnyei csúfitják. Lepuszilom róla könnyeit és még szorosabbra fogom ölelésem, majd fejem a vállára hajtom. Nehezemre esik beszélnem e pillantban, de muszáj megtennem, muszáj, különben azt hiszi, hogy csak játszom vele. A hó még mindig áztatja kabátomat, de ez nem érdekel, csak ő és én létezünk most, nincs senki és semmi, csak mi.
Végül rászánom magam és elmondom azt, amiért szívem oly régen sikított, hogy megtegyem, de nem tettem. És most íme, itt vagyok, készen rá, hogy boldog legyek, vele, életem nagy szerelmével.
- Sakura...- szólítom meg halkan.
- Hm? - ennyi a válasza, de nem tántorodok meg, nem lépek vissza.
- Te is tudod, hogy nem vagyok a szavak embere, sosem voltam, és nem is leszek, de kérlek, bocsáss meg nekem a neked okozott bánat miatt. Sajnálom, talán még jobban, mint azt, hogy megöltem a bátyámat... - lazábbra hagyja az ölelést, ezzel megszakítva gondolatmenetem. - Azon az este, mikor azt mondtad szeretsz, hazudtam. Az együtt töltött pillanatok értékes részei az életemnek, ahogyan te is, csak túl büszke voltam ahhoz, hogy ezt elismerjem.
- Miért szeretlek még mindig? Hm? Mi van benned, ami annyira vonz, hogy a sok rossz ellenére is meg tudok neked bocsátani? - néz rám kisírt szemekkel, de arca mosolyog.
Válaszom rá csak egy újabb csók, egy ígéret, hogy örökre mellette leszek jóban-rosszban, sosem hagyom egyedül, sosem szegem meg a szavam.
Elengedtem a múltam, a fájdalmas múltam, ami a mai napig kísértett, mert képtelen voltam eddig megtenni ezt a nagy lépést. De most elengedem, szálljon a szélben, mint a madár az égen, szabadon, láncok nélkül. Megfogtam a boldogsághoz vezető kötelet, és többe nem engedem el, akár a halálba is követem, ha így boldog lehetek.

Mert mit ér az élet, ha egyedül van az ember? Mit ér minden földi vagyon, érték, ha nincs mellettünk valaki, akivel megoszthatnánk? Mit ér az, hogy sikeres vagy, gazdag, ha szíved kopár és érzelmekben szegény?

Semmit, mert az ember egy érző lény, akinek lelke szeretetre vágyik, egy párra, akivel leélheti az életét boldogan, nem pénzre, nem kocsira, nem pattogatott kukoricára. Ez a valóság, a kőkemény valóság, ahol vagy felfegyverkezel, vagy már az elején megadod magad. A kezedben a választás, csupán csak arra kell figyelj, hogy a jó variáns mellett dönts.
 

A mappában található képek előnézete Last chance

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.