Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hiszek benned!

2011.01.22

Naruto

Itt állok, megviselt tested elõtt. Csak nézem ében tincseid, hosszú szempilláid, lecsukott szemeid, patyolatfehér bõröd, az oly régen ismert szépen ívelt ajkaid, de megszólalni nem tudok. Csak nézlek, tanulmányozom minden egyes porcikád, részét a testednek, mert titokban arra vágyom, hogy megmozdulj, rámnézz gyönyörû szemeiddel, és mondd a szemembe, hogy sajnálod... Sajnálod, hogy elmentél, azt, hogy elutasítottad a feléd kitartott kezem, baráti jószándékom és legfõképpen azt, hogy megpróbáltad elvágni a kettõnk között levõ oly szoros köteléket. Nem tudtad megtenni, bármennyire próbálkoztál, még a legélesebb penge sem volt képes elvágni ezt.

Csak nézlek és elgondolkodom, milyen volt régen, milyen volt akkor mikor próbáltál érezni, önfeledten boldog lenni, és milyen volt mosolyod látni, még ha hamisan is festett.

Akkor úgy éreztem elérhetem mindazt, amit szeretnék, jó úton haladok a siker felé, ahhoz, hogy végre befogadjon valaki a szívébe, szeressen, ápoljon, vigasztaljon, aggódjon értem. Olyan jó volt szeretetet érezni más iránt és nem haragot, nem csalódottságot, hogy magányba taszítanak, de mint minden jó, ez sem tarthatott sokáig. Számomra az a pár hónap, míg a hetes csapat tagjai voltunk, mi hárman, meg Kakashi sensei, csupán csak álom, mintha sosem lett volna igaz. Mintha sosem ismertelek volna meg olyan jól, sosem szerettelek volna, de megint tévedek.

Itt vagyok, elõtted, háborgó lelkemmel mely nem tudja, mit tegyen. Egyik felem azt kívánja, kelj fel, kérj bocsánatot, és legyen minden úgy, mint régen, mikor önfeledten boldog akartál lenni.

Másik felem hidegvérrel megölne, átkozná a neved évekig, üvöltene, tombolna, és végül megnyugodna, hogy az otthona számára tekintett legnagyobb ellenség többé nem él, többé nem fertõzi a levegõt puszta létével. Viszont én nem ilyen vagyok, csupán csak a haragom vezérel, amit irántad érzek. Dühös vagyok rád, hogy idáig fajultak a dolgok, hogy hataloméhes idióta, hogy egy érzéketlen marha voltál, hisz csak azok ilyenek, hogy semmit sem éreznek, semmi sem érdekli õket, csak ösztönük szerint élnek. És mégis, minden negatív cselekedeted ellenére arra vágyom, hogy felébredj, megszólalj, szemedbe nézhessek, és azt mondhassam: Örülök, hogy élsz!

Nem így képzeltem végsõ összecsapásunkat, nem egymás oldalán, hanem egymás ellen, de azért örülök, hogy sikerült józanul megítélnie a dolgokat, úgy gondolkodnia, ahogy egy igazi ninja tenné, nem mint egy bábú, ami Madara számára volt. Legyõzte a veszélyes rokonát, aki bosszú gyanánt képes lett volna eltörölni az emberiséget a föld felszínérõl, amit utólag õ uralhatott volna, meg az a seggnyaló Kabuto, Orochimaru régi csicskása. Sikerült... Végül sikerült megakadályozni terveiket, többé nem jelentenek veszélyt a falunak, és Sasuke életére sem.

***

- Mit akarsz Sasukétól kölyök? - nézett rám fagyos szemeivel Uchiha Madara.

- Nem tõle akarok, hanem vele! Azt akarom, hogy barátok legyünk, hogy boldog legyen, úgy éljen, mint egy normális shinobi! - üvöltöttem.

- Hülye ábrándok csupán! Sasuke nem egy gyerek, õ egy erõs ninja, egy erõs fegyver az Uchiha klán kezében. Mindig is ez volt, és ezen még az ostoba bátyja sem volt képes változtatni, bármennyire is szeretett volna. Sasuke lelke egy fehér papír, amire bármit festhetek, hinni fog nekem. Az a Sasuke, aki után ábrándozol nem létezik, soha nem is létezett, csupán csak a te eszméd kitalációja! - üvöltött vissza, majd támadásba lendült.

Gyorsasága megbénított, soha nem láttam senkit sem ilyen gyorsan mozogni. Egyik percben még tíz méterre volt tõlem, és most már közvetlen elõttem áll sebet ejtve a bal vállamon. Újból támadásba lendülne karja, azonban egy éles penge megakadályozza, hogy újabb sebet ejtsen meggyötört testemen. Hirtelen azt sem tudom, hogy mi történik, csak néhány másodperc után kapcsolok, amikor Madarát Sasuke ellen látom harcolni.

***

Nem tudom miért tette, miért avatkozott bele a harcunkban, de nagyon örültem, hogy mellettem áll a háborúban, nem ellenem, nem kell megküzdjek vele és újra barátok lehetünk, épp mint régen. De nem így lett, itt van velem, ám mozdulatlanul fekszik lábaim elõtt, makacskodva, semmi jelet nem adván annak, hogy él-e még, vagy örökre elbúcsúzhatok tõlle, úgy, hogy alig pár pillanat volt miénk csupán.

Hát tényleg ennyi lenne? Talán csak ennyi közös boldog pillanat járt ki nekünk? Ezért kellet évekig szenvednünk a másik távolléte, hiánya miatt, csupán csak pár másodpercért, egyetlen egy mosolyért?

***

- Mit állsz ott, mint plékrisztus a falon? Gyere már ide és segíts! Ne kéresd már ennyit magad... Dobe! - parancsolt rám, majd biztatóan mosolygott.

Döbbenten meredtem rá, mosolygó arcára, majd válaszra sem méltatva a segítségére siettem.

***

Csupán egy boldog mosoly, ennyit kaptam tõle jutalmul a sok nélküle eltelt évekért, azért, mert kitartottam mellete, sosem adtam fel a reményt, hittem bene. Mindig is önzõ volt, csak saját magára gondolt, de mégis bánt, hogy csak ennyit volt hajlandó emlékként hátrahagyni. Egyetlen egy boldog, szívbõl jövõ mosolyt, ami az én arcomra is mosolyt csalt.

Nem bírom tovább, testem elnehezül, s mintha többtonnás hegydarab lenne, egy hangos robbanásszerû hanggal elterülök a földön, közvetlenül mellette. Tekintetem az ég felé emelem, és újból elgondolkodom a múlton. Azon, hogy milyen volt megtudni, hogy egyedül maradt, hogy milyen érzés volt tudni, nem csak én vagyok egyedül, hanem õ is. Mindig is vele akartam játszani, de mindig olyan mogorva volt, fönn hordta az orrát, de hát ez voltjellemzõ az Uchiha klánra, büszkék voltak, talán túlságosan is, de azt nem kell elfelejteni, hogy volt is mire. Aztán a hetes csapat tagjaiként elvégzett közös küldetéseinkre terelõdik emlékezetem. Ha színekkel ihlethetném érzéseim, a boldogságot narancsszínnel festeném be, a bánatot, a csalódást meg feketével. Ha pedig életem mindkét tulajdonságú részecskéit összerakosgatnám, egy fekete-naracs puzzlét kapnék végeredményül, miben dominál a fekete és narancs viszont alig található.

Szemeim lassan becsukódnak, többé nem hasít beléjük a nap éles fénye, többé nem látom az eget, sem porcelánfehér bõrét. Utolsó erõmmel azon munkálkodom, hogy elérjem kezét, majd ujjainkat összekulcsolva átadom magam a fáradtságnak, feladom a harcot ellene, és csak remélni merem, hogy mikor felkelek, ott lesz mellettem, virulva, mint a vadalma. Utolsó csöpp erõmmel megszorítom kezét, majd kinyögöm azt, amit annyiszor elismételtem neki találkozásainkkor, remélve, hogy meggyõzhetem igazamról, arról, hogy a hetes csapatban van az õ helye, de ez mindeddig nem vált be. Makacsul ragaszkodott igazához, átgázolt lelkemen, semmibe vett, mint egy értéktelen tárgyat, ami ha tönkremegy, vehet helyette másikat " Most nem fogod semmibe venni szavaim! Tudom! Érzem! " - mosolygok saját kijelentésemen, majd újból elhangoztatom õhozzá annyiszor intézett szavaim.

- Hittem benned! Hiszek benned!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.