Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Unalmasnak indult...

2011.02.12

Kelletlenül sétáltam át az épület másik felébe, ahol a fönököm várt, a legújabb küldetésemnek a részleteivel. Bekopogtam az ajtón, majd engedélyt kapva rá, befáradtam az iródába. Nem teketoriáztam, leültem az iróasztal előtt levő székbe, és vártam a részleteket, a fontos dolgokat, amiket tudnom kell a küldetésről. Rohadtul untam az egésszet, viszont mit tehetem volna? Anbu kapitányként kész kinszenvedés az ember élete, nincs más csak kellemetlen szituációk, amikből alig lehet kilábalni. Elvárják töllünk, hogy sikeresen végezzük el a munkánkat, ami néha elég nehéznek bionyul. Már megtanultam, hogy agy emberi élt ilyenkor nem számit, még akkor sem, ha barát az illető. A legfontosabb, hogy elvégezd a rádbizott munkát, bármi áron. Ezt jelenti Anbunak lenni... érzéketlen, gátlástalan embernek lenni, aki képes különválasztani a saját érzéseit a benne lakozó harcosétól.

- Shizu.

- Fönök.

- Nos, a jelenlegi küldetésed piskota a többi mellett. A dolgod csupán annyi, hogy elkiséred a Kazékagét, és a testvéredi Konohába, a Kongresszusra. Ez egy nagyon fontos talalkozó, igy a legjóbb embereire van szüksége. Sokaknak kedvezne, hogy, ha a Kazekage nem érkezne el a megbeszélésre, igy van okunk gyanakodni, hogy majd megtámadják az utja során. Shizu, tudom, hogy nagyon önfejű vagy, most azonban kérlek, légy ovatos, és megfontolt. A Kazekage tisztában van vele, hogy az egyik legkiválobb embere vagy, azonban hallota a rólad szoló pletykákat. Kicsit vonakodott, hogy magával vigyen-e, vagy sem, de végül rábeszéltem. Válságra tettem a börömet érted, ne élj vissza a bizalmammal.

- Köszönöm fönök, rendes magától.

- Most menj, nemsokára indultok. Tizkor a kapu előtt. Készülj fel rá, hogy nem lesz gyerekjáték az az utazás.

- Igen is fönök - válaszoltam, majd gyorsan távoztam is a szűk iródából.

Mérgesen mászkáltam a hosszú folyosokon. Idegesitett a gondolat, hogy vajon miféle pletykákat halhatott róla a Kazekage, hogy habozott arról, magával viszi-e, vagy sem. Nem szokott ő önfejű lenni, csak néha, nagyon ritkán, de akkor az egész falú megtudja, hála a drága nagyszájú barátnőjének, aki egyben a csapatának tagja. Most azonban, hála afenvalónak, a csapata nélkül mégy küldetésre, és ez kicsit boldogitotta. Nem mindennap bizzák meg az embert azzal, hogy a falú legkiválobb shinobiját kisérje el az utján...

Még beléptem az iródámba összeszedni a fegyvereim, meg a felszerelésem, aztán gyorsan haza szaladtam,hogy egyet jót fürödjek indulás előtt, nameg pakoljak valami kaját is az utra. Tegnap, mivel nem volt semmi küldetésem, készitettem egy kis Rament, meg sushit, igy egy nagyobb adaggal bepakoltam az utra, addig is nem kell száraz kaját egyek. Gondoskodtam a napi folyadékról is, csere ruhámról és a maszkmomról is. Negyed tizkor elindultam a főkapú felé, hogy majd csatlakozva a Kazekage kiséretéhez, védelmébe áljak, mint testőre.

Elmélyedtem gondolataimban, majd tekintetem a nyakamban logó kis nyakláncra tévedt, amit még annak idelyén kaptam, amikor kiszabadultam arról a helyről. A történtek után a korházban ébredtem föl, a nyaklánc akkor már a nyakamban logott. Csak sejteni tudtam, hogy megmentöm hagyhadtta emlékül nekem... Mint egy értékes ékkőt, úgy értékeltem, mindig a nyakamban hordtam, egy pillanatig sem voltam hajlandó leakasztani a helyéről, mert féltem, hogy eltünne, vele együt az emléke is. Gondolkodásomból Matsuri hangja ébrestett fel.

- Ohayou Shizu-san. Hallotam ön is elkisér minket Konohába.

- Ohayou. Igen, a feletesem ma reggel értesitett róla, hogy szükség lenne rám - válaszóltam mosolyogva.

- Nos, a Kazekage biztonsága a legfontosabb, igy a legkiválobb shinobikra van szükség, akik a védelmébe állhatnak, egy esetleges támadás során.

- Igen, ebben igazad van, de szerinted hányan lennének képesek életüket adni a kagéért? Hányan volnának képesek eféle áldozatot hozni egy ember miatt? Hányan lennének képesek hátrahagyni hitvesüket, gyerekeiket miatta? Egyikük sem... hiába ők a legjobbak, ha mindezt nem tennék meg érte, mert akkor kudarcba fulladhat a küldetés.

- Igaza van Shizu-san. Mindenki tiszteli őt, azonban ekkora áldozatot kevesen lennének képesek válalni érte. És te? Képes lennél rá?

- Igen, képes lennék rá... tudod, megtanultam, hogy harc közben félre kell tenni az emberi érzéseket, és akkor képes vagy tökéletesen véghezvinni a küldetésedet.

- Értem.

- És te Matsuri? Képes lennél rá, vagy serben hagynád egykori tanárod? - kérdeztem pimaszul.

- Gaara sensei miatt képes lennék mindenre. Tudod, én választottam tanáromnak. Többiek retgtek tőle, de én a legjobbiktól akartam tanulni. Rengeteg dologra megtanitott, amiknek mai napig hasznukat veszem, és ezért hálás vagyok neki. Utának jött, amikor elraboltak, és bebizonyitotta, hogy van szive. Olyan, mintha a bátyám lenne, ezért igen, akár az életemet is feláldoznám érte.

- Sosem beszélhetem vele személyesen, sosem beszélt velem szépen, de én ennek elenére képes vagyok rá. Ez a különbség kettőnk között. Azért állsz mellete, mert sokat jelent neked, és, ha egy simeretlen ügyfélről lenne szó? Akkor is ekkora ódaadással teljesitenéd a küldetésed? - kérdem kiváncsian, majd válasz is érkezik.

- A küldetés, az a munkám. Ha a munkám azt követeli meg, hogy meghaljak, akkor küzdök a halál ellen. Shinobi vagyok, aki tisztában van ennek a következményeivel. Nincs magánéletem, gyakran az érzelmeim is eltünnek. Olyankor úgy érem magam, mint egy rongybaba, de ha ennek igy kell lennie, azért, hogy shinobi legyek, akkor rendben.

- Okos gondolkodásmód. Egy pohár sake mellet jól eltudnánk beszélgetni mi ketten - válaszolok nyugodtan.

- Nos, majd egyszert mindenképp. Elbeszéltük az időt, végén elkésünk. Gaara-sama utálja, ha késnek - meséli lelkesen alány.

- Te is jókort szólsz... a fönököm leszedi a fejem - orditom, majd szaladni kezdek a kapú felé.

Tiz percbe telt bele csupán a nagy rohanásom, ugyanis fuldokolva, levegőért kapdosva érkeztem meg a főkapuhoz, ahol már a csapat többi tagja megvolt érkezve, a célszemély, és családja kivételével. Hát prsze, miért is érkeznének ők is meg időben, mikor ők itt a fönökök, senki sem szolhatja meg érte őket... - morrogtam magamban.

Negyed tizenegykor megérkztek, jól felpakolva, majd csak inettek, hogy indulás, szóra se méltatva minket. Egy öregebb Ambus ismertette velünk az utvonalat, majd a sorrendet, hogy ki milyen táyolságra a másiktól, milyen szerepet kap a csapatban. Én természetesen előre kerültem, a ke-kei genkaiom miatt, hisz a byakugan felderitésre a legmegfelelőbb dojutsu.

Órákig utaztunk egyfolytában, megállás nélkül, igy estére, a csapatvezetőnk úgy döntött, hogy letáborozunk. A férfiakot besorolta éjeli öröknek, két-két órás időközökkel, igy biztonságban voltunk. Tüzet raktunk, majd körbeülve azt, mindenki elővette az othonról hozott elemozsiáját, majd megvacsoráztunk. Vacsora után nem gondolkodtam sokat azon,hogy hogyan tovább, helyete elrejtöztem Matsurival közös sátorunkban, majd nyugovóra tértem.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.