Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A szenvedés határai

2011.06.16

 

 

Hosszú percekig álltunk igy, egymást ölelve, szótlanul. Nem is tudom, már mióta vártam, hogy megtörténjen ez, igaz, más körülmények között még boldogabbnak érezném magam. Egyelőre elég nekem a tudat, hogy hiányoztam neki és, hogy sikerült némiképp meglepnem is. Fejem óvatosan a válára engedtem, pár perc múlva ő is követte példámat.

- Nagyon hiányoztál - sóhajtóttam kabátjába.

- Én... nekem is hiányoztál - válaszólta szagatottan, majd még szorosbra fogta az ölelését. Csend, újból, aztán pár perc múlva ugyan az a bánatos tekintett nézett le rám, mint kiskorunkban, amikor vigasztalásra várt. Könnyei szótlanul patakzottak makulátlan arcán, tekintete egyből kétségbeesetté vált. Úgy nézett rám, mintha tőlem várná a megváltást. Tudtam. Bármennyi idő is telt el, a helyzet mai napig nem változott. Ha valami nyomta a lelkét, mindig hozzám fordult segitségért, vigaszért, és ez a felállás mai napig nem változott. Még jóbban magamhoz préseltem őt, majd nyugtató szavakat kezdtem el sutogni fülébe, reménykedve, hogy sikerül némiképp megynugtatnom a férfit. Sosem gondoltam rá, hogy valaha ilyen állapotban látom majd őt, hisz ő egy Uchiha. Egy Uchiha, kinek büszkesége megtiltja az érzelgösködést, és mégis... itt van velem, összetörten, megváltásra várva.

Mégis mit tehetek én érte? Hogyan segithetnék átvészelni a nehézségeket, melyeket a sors az utjába sodort? Hogyan fejezhetném ki neki, hogy mennyire szeretem?

- Sajnálom - csuklik el a hangja egy pillanatra, majd eltaszit magától és a padlót kezdi el fürkészni tekintetével. Pár percig még némán hullatja könnyeit, majd erőt vesz magán és letörli ingújjával könnyeit. - Sajnálom, hogy igy kellett látnod - fejti ki az előbbi gondolatát. - Nem akartam, hogy te igy láss. Mit gondolsz most rolam, hm? Semmit sem változtam! - kiáltotta elkeseredetten, majd akarata ellenére könnyei újból utatt törték meggyötört arcán. - Ugyan az a pityergő gyerek maradtam, aki mindig is voltam... - sóhajtotta, majd térdre rogyott. - Miért minden ilyen nehéz? Miért kell minden rosszat én elviseljek? Hol van a határ? - elhalgatott, majd szinte hangtalanul ejtette ki az utólsó kérdését. - Mivel érdemeltem ki mindezt? - kérdezte kétségbeesetten, miközben már lassan a haját tépte kinjában.

Nem tudtam megállni a sirást. Igy, ily modon összetörten látni őt, éreztem, hogy megszakad a szivem. Elviselhetetlen volt a fájdalom, amely átjárta testemet. Nem tudtam tétlem maradni, szeretni, vigasztalni akartam őt, bármiáron! Nem tétováztam. Mellé gugoltam, majd szorosan magamhoz öleltem. Fejét melleim közé furta, és némán folytatta a sirást. Leültem a szoba közepére, magammal huzva őt is. Ha neadj Isten valaki ránknyitott volna abban a pillanatban, teljesen félreértette volna a kialakult helyzetet.

Lassan fél óra telt el a kiborúlásától. Légzése némiképp normalizálódott, szemei kifogytak a sós folyadékból. Karjai szorosan tartottak foglyukként, megtagadva tőlem a szabadulás lehetőségét.

- Miért jöttél? - kérdezte halkan, fejét azonban még most sem volt képes elemelni melkasomról.

- Elvégeztem a jogot. Gondoltam ithon talán találok egy munkahelyet, ami majd a megélhetésemet biztósitja. - válaszóltam hosszasan.

- Miért pont itt akarsz megállapodni, mikor kin maradhattál volna az Államokban? Vagy talán akár Európába is költözhettél volna. Mi hozott téged ide vissza, a szenvedések földjére? - kérdezte kiváncsian, majd végül rámemelte válaszra vágyakozó tekintetét.

- A szivem - suttogtam. - A szivem...

Egy percig elfordult tőlem, majd háttal álva beférközött szétterpesztett lábaim közé, fejét pedig válamra eresztette, miközben karjait maga elött szorosan összefonta.

Csend. Néma csend következett.

- Apa halála óta sok minden változott itt... - lasan beszélni kezdett. - Itachi elment ithonról, azóta nem hallotam róla - ejtette ki a fájdalmas szavakat, majd sikerült egy csalódott mosolyfélét eröltetni ajkaira. - Nem ér rá felhivni, hogy né te bolond, még élek.... Nem ér rá, heh - nevetett fel kétségbeesetten. - Ő sosem ért rá velem foglalkozni.

- Ne edd magad... - suttogtam, majd apró csokot hintettem homlokára. - Én mindig itt leszek... én mindig ráérek melleted lenni - mosolyogtam rá kedvesen.

Megint csend, néma send, melyet pár perc múlva ugyancsak ő szakitott meg.

- Lenne egy ajánlatom a számodra - motyogta maga elé.

- Min töröd az agyad? - kérdeztem némiképp boldogan.

- Dolgozz nekem, mármint a központnak - javitotta ki gyorsan magát.

- Tessék? - kérdeztem döbbenten.

- Munkát keresel, nemde? - kérdezte.

- De - válaszóltam halkan.

- A központnak szüksége lenne a szolgálataidra. Tudod, eddig apa személyesen foglalkozott az örökbeadásokkal, meg az eféle ügyletekkel, én azonban nem vagyok tisztában egy gyermek jógaival, vagy az örökbeadás folyamataival. Te viszont jogot tanultál, és mindezeket tudod.

- De, Fugaku-san halála után ki foglalkozott a dolgokkal? - kérdeztem akadékoskodva.

- Apa egyik ügyvéd barátja, azonban ő nemsokára elutazik. Úgy döntött, hogy kiköltözik az Államokba és jogot fog majd tanitani valameik hires egyetemen - válaszólta hosszasan.

- Értem.

- Szóval? Mi a válaszod? - kérdeztem immár tekintettembe furva ebenfekete gyöngyeit.

- Elválalom - suttogtam, majd örömömbe puszit hintettem a meglepett férfi arcára. - Köszönöm - rebegtem hálásan.

- Én köszönöm, hogy még mindig elviselsz egy ilyen picsogó gyermeket... - sóhajtotta, majd tenyerembe csókolt.

Tudtam. Abban a pillanatban valami megváltozott köztünk... A távolság, ami eddig a sziveinket elválasztotta csökkenni kezdett, jóbban és jóbban, majd teljesen eltünt.

 

Előző

Következő

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

hali :D

(panzer, 2011.06.17 12:48)

tetszik, jó lett :D kiváncsian várom a folytatást :D

:D

(szoszo27, 2011.06.17 00:35)

Iszonyatosan jó!
Gyorsan folytasd!
:DD

Szia :)

(Andie, 2011.06.16 19:04)

Jaj, nagyon szép rész volt. Igazán meghitt, és megható, várom a folytit. :)