Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


9. Barátok?

2010.09.23

Sasuke

Másnap szörnyű zajokra ébredem. Sejtésem szerint Itachi megint a konyhában ügyeskedik, kevés sikerrel. Már előre félek attól, ami odalent fogad majd, de őszintén remélem, hogy nem fog be mosogatni. A sok dolog közül, amit utálok, a mosogatás áll az élen, főleg akkor, mikor Itachi főz, de nincs kedve elmosogatni, és hogy rend legyen, elmosom én a hatalmas edényhalmot.
Lassan kimászom az ágyból és eljutok a fürdőig, ahol sikerül elvégeznem reggeli teendőimet és emberibb alakot ölteni. Elsétálok a szekrényemig, majd megállok előtte, kinyitom és gondolkozni kezdek.
- Hm, mit kéne felvennem? Fogalmam sincs, de jó lenne valami színes, nem fekete. Hm, talán egy fehér trikó meg egy fekete farmer jó lesz - elmélkedem, majd a kigondolt ruhákért nyúlok. Néhány percen belül sikerül felöltöznöm, így aztán bevetem az ágyamat, majd lemászok a konyháig.
Hát, nagyot nem tévedtem, tényleg kaját készített, mellesleg iszonyatosan jól nézett ki minden, és történetesen egyetlen edény sem hevert a mosogatóban. Hangosan felsóhajtottam a megkönnyebbüléstől, hogy ma nem kell mosogatnom.

- Jó reggelt! - köszönök.
- Jó reggelt! Jól aludtál? - kérdi a bátyám, miközben az asztalt pakolja tele az általa készített kajákkal.
- Elég jól. Tök kényelmes ez a franciaágy! - mosolygok rá.
- Úgy látszik, az éjjeli jelenetet tényleg nem álmodtam - néz rám meglepődve.
- Hát, én sem álmodtam, pedig némely része úgy tűnt, hogy csak álom volt - ecsetelem, miközben helyet foglalok az asztalnál.
- Húha, valakinek hogy megindult a szája! - néz elképedve. - Amúgy melyik részek tűnnek álomnak? Csak nem mikor Sakurával találkoztál? - néz rám sunyin, vigyorogva.
- De! Éppen ezen agyalok. Olyan különleges volt ez az egész. Egyszerűen jött, levett a lábamról, majd beszélni kezdtünk. Ekkor kiderült egy s más, majd felajánlottam neki, hogy hazakísérem, aztán mikor a házuk előtt álltunk, egyszerűen késztetést éreztem, hogy végigsimítsak az arcán. Mikor észbe kaptam, olyan gyorsan kaptam el a kezem, ahogy csak tudtam. Igazán nem tudom, mi ütött belém, de egyszerűen belenéztem a szemébe, és nem tudtam ellenállni.
- Hm, elég fura ez a dolog. Én is pont ezt éreztem, mikor Hikari szemeibe néztem. Nem tudtam megállni, hogy ne érintsem, egyszerűen elfelejtettem józanul gondolkodni. - Hát, remélem, hogy csak pillanatnyi gyengeség az egész. Már csak éppen barátnőre lenne szükségem, aki egész nap zaklatna - sóhajtom.
- Miért vagy ilyen? Nem azt mondtam, hogy szerelmes vagy, vagy hogy házasodj meg, hanem azt, hogy talán vonzódsz hozzá, hisz te magad sem tagadtad, hogy csinos.
- Na jó, most ezen nem fogok vitatkozni. Inkább együnk, aztán körülnézek a környéken.
- Okés, remélem, ízleni fog a reggeli. Két órán keresztül kínlódtam vele...
- Biztos, hogy csak a belevaló dolgokat tetted bele? - kérdem gúnyosan mosolyogva, mire a bátyám rám csap egy törlőronggyal visszavágásképp, majd nevetésben tör ki.
- Biztosítalak affelől, hogy csak azt tettem bele, ami bele jár. Egyél nyugodtan.
- Csak látni akartam, hogy hogy reagálsz - mosolygok rá.
- Te javulsz! - állapítja meg meglepetten.
- Már ebbe is belekötsz? - kérdem, tettetve a sértődöttet, miközben megkóstolom az Itachi által készített, ízletesnek tűnő kajákat. - Hm.
- Miért hümmögsz? - néz rám értetlenül.
- Tiszta jó ez az izé! - bókolok.
- És tök könnyű elkészíteni. Majd, ha kedved tartja, megtanítalak főzni - veti fel röhögve.
- Miért ne? Nem leszel mindig mellettem, hogy játszd a háziasszonyt, én meg éhenhalni nem fogok! - vágom rá eltökélten.
- Rendben, bár nem gondoltam volna, hogy beleegyezel, de végül is az ember mit meg nem tesz a gyomráért... - röhög megint.
- Pont te beszélsz, aki mindennél jobban imádja a pocakját! - nevetek én is.

Lassan mindent eltüntetünk az asztalról, iszonyat finom volt minden. Segítettem neki elpakolni az asztalról, viszont azt már nem vártam meg, hogy rávegyen, hogy önként vállaljam a mosogatást, így cipőt húztam és iszkoltam is ki a házból. Nem siettem, mert sétálni indultam, így kevésbé sietős léptekkel haladtam az utcán, ahol nem voltam egyedül. Körülöttem mindenki szótlan mászkált, legtöbben talán munkába igyekeztem, bevásárolni vagy egyéb ügyeket intézni. Céltalanul sétálgattam a halk utcákon, majd szemem megakadt egy ismerős fán. Egy cseresznyefa volt. A mögötte álló ház előtt kis virágoskert díszelgett, ahol most valaki éppen ügyeskedett. Nem vettem észre, ki is lehet valójában, csak egy rózsaszín pontot láttam, amiből sejtettem, ki is lehet. Lábaim automatikusan útnak indultak a kis házikó felé. Agyam megálljt parancsolt, de szívem egyre inkább húzott a kertben kertészkedő lány felé. Már nem volt időm tovább ellenállni, és felesleges is lett volna, hisz már is ott álltam a kerítésnél. Sakura nem vette észre a jöttömet, így kicsit elgondolkodtam, hogy talán jobb lenne, ha amíg észnél vagyok, elmegyek, de végül rájöttem, hogy agyam hiába parancsolná, hogy indulj, úgy sem menne, számomra ismeretlen okok miatt. Végül gondoltam, ha már itt vagyok, legalább köszönjek, aztán hátha könnyebb lesz elindulni, mert aztán már itt sem vagyok.

- Helló! - köszönök.
- Oh, szia! Bocsi, nem vettelek észre, csak épp kigyomláltam a gazt a virágok közül. Nagyon csúnyán nézett ki! - néz rám mosolyogva.
- Nem gond! Amúgy te hogyhogy kertészkedsz? Nem félsz, hogy letörik a körmöd? - kérdem csúfondárosan.
- Haha! Én nem vagyok olyan, mint a hülye plázacicák! A világ nem műkörmök és pasik körül forog! - vág vissza, amivel sikerül teljesen ledöbbentenie. A világ nem a pasik körül forog? Talán épp egy férfigyűlölő csajba ütköztem bele? - kérdem önmagamtól.
- Amúgy mit keresel itt? - néz rám szúrós tekintettel.
- Ja, csak a környéken jártam, és megláttalak. Gondoltam, legalább köszönök - mosolygok rá. - De talán nem volt túl jó ötlet. Úgy látszik, egyenesen utálod azt a nemet, ahova tartozom - vágom rá keserves arccal.
- Hé, nem azért mondtam, hogy megsértődj. Csak sajna én két ilyen példánnyal élek együtt, akik megkeserítik az életemet - durcáskodik.
- A bátyáidra gondolsz? Nem vészes! Az én bátyám kitesz hatot - vágom rá nevetve.
- Talán annyira szörnyű lenne? - kérdi elképedve.
- Nem, csak néha az agyamra megy! Tudod, nekem nem jön be a túlzott féltés és anyáskodás, ő meg nem bírja ki, hogy ne aggódjon miattam - mesélem, ami kissé fura tőlem. Igaz, amikor vele vagyok, mindig megered a szám.
- Ja, tudom, milyen. A bátyáim az éjjel alig akartak aludni hagyni. Megláttak a ház előtt, aztán jött a faggatózás - süti le a szemeit.
- Nekem meg Itachi tartott hosszú beszédet, de mindegy - legyintek hanyagul. - Mit akartak tudni a bátyáid? - kérdem kíváncsian.
- Hát, mikor megkérdeztem, mit akarnak, azt mondták: 'láttunk enyelegni a barátoddal a ház előtt, gondoltuk, jobb, ha itt várunk, nehogy valami ostobaságot csináljatok!" - nevet Sakura.
- És ezen mi a nevetséges? - kérdem sértődötten, mert fogalmam sincs, hogy min nevet most, vagy esetleg kin, pl. rajtam.
- Hát az, hogy az a két idióta rögtön a legrosszabbra gondolt. Hogy mi ketten járunk, mintha valaha is lehetséges lenne - nevet tovább.
- Hé, azért nem muszáj porig aláznod! Nem vagyok álompasi, de azért sokan járnának velem - nyögöm ki dühödten.
- Nem sértegetni akartalak, csak egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy valaha kettőnk között lehetne több, mint barátság.
- Szóval a barátodnak tartasz? - nézek rá meglepetten.
- Hát ja, valami olyasmi. Nem barát, csak egy haver. Mindegy, nekem csak egy barátom van, de őt mindenki hülyének nézi, és az is, de különben elég szimpatikus gyerek.
- Eltértél a témától - szólok rá. - Szóval te nem tudnád elképzelni, hogy mi ketten járjunk? - kérdem kíváncsian.
- Ne haragudj, de nekem nem áll szándékomban bepasizni 24 éves koromig. Minek szenvedjek még többet értelmetlenül egy pasi után is? - kérdi magabiztosan.
- Talán igazad van, és megértelek, hisz azok, akik rengeteget szenvedtek, félnek a csalódástól, attól, hogy elveszíthetnek még valami fontosat az életükből, így inkább nem fogadnak maguk köré senkit. Én is ezt tettem, de az ez által ábrázolt jövő nem túl fényes. Ha folyton félünk a szenvedéstől, és ezért minden lehetőséget elszalasztunk ahhoz, hogy boldogok legyünk, akkor csak jobban fogunk szenvedni. Idővel majd a magány lesz az, ami végez velünk, vagy talán saját magunk, tehetetlenségünkben - válaszolom keserű arccal. Percekre beáll a kínos csend, majd úgy döntök, ideje visszavonulót fújni, és minél távolabb menni tőle. - Ne haragudj, most mennem kell. Még találkozunk!
- Okés, rendben - néz rám csodálkozva.
Teszek pár lépést, de a hangja megállít.
- Sasuke!
- Hm? - fordulok felé.
- Nem jönnél inkább be? - kérdi mosolyogva.
Egy percig gondolkozom, majd rájövök, hogy sehova sem igyekszek, otthon sem várnak, hisz szóltam, hogy sétálni megyek, nálam meg az órákig is eltarthat.
- De! - válaszolom mosolyogva, és elindulok a ház felé azzal a tudattal, hogy talán ő lesz az első személy az életemben, akit barátomnak nevezhetek.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.