Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


8. Vége!

2010.09.06

Sasuke

Nem siettem túlságosan haza, igazából azt sem tudtam, hogy merre kell mennem, de végül fél órás séta után hazataláltam. Csendben bementem a házba, levettem a cipőm és már mentem is fel a szobámba. Nem akartam zajt csapni, nehogy Itachi észrevegye, hogy megint el voltam.

Amint beértem a szobámba, ledőltem az ágyamra és a plafont kezdtem el vizsgálni, közben gondolataim a lány körül forogtak. Nem nagyon értem magam, kezdek megijedni! Mit tett velem? Miért viselkedek így, hisz egész eddig nem csináltam semmi felelőtlent.

Nagyot sóhajtva próbálom őt kirekeszteni a gondolataimból, de nem igazán sikerül. Eszembe jut a mosolya, amit jutalmul kaptam tettemért. Igazán nem értem, mi üthetett belém akkor, hogy mi késztetett arra, hogy végigsimítsak az arcán. Egy olyan felfoghatatlan érzést éltem át abban a pillanatban, amit máskor soha. Mintha a bőre mágnesként vonzotta volna a kezemet, és mikor végre megérintettem, elillant a varázs, maga után hagyva egy szikrát, ami hátrálásra késztet. Úgy elkaptam a kezem az arcától, mintha attól tartottam volna, hogy megéget, és közben éreztem, hogy mindjárt reszketek, majd visszavonulót fújtam és eliszkoltam. Hát, ez nem vall rám, én ilyet sosem tettem volna. Igaz, lányok elől már sokszor megfutamodtam, de hát ez érthető. Egyiktől sem akartam semmit, szóval nem volt okom maradni. Most az agyam azt mondta, menjél, fuss minél távolabb, de a testem épp az ellentétét akarta.

Gondolataimból az ajtó csapódása ébreszt fel. Bátyám apró léptekkel az íróasztalhoz iszkol, felkapcsolja a kislámpát, majd kényelmesen befészkeli magát a székembe, az íróasztal mellett.

Úgy látszik, nem úszom meg a kifaggatást, de hát nem is tudom elképzelni, hogy hogy gondoltam egyáltalán arra, hogy megúszhatom. Nem is tudom, hogy meg akarom e úszni egyáltalán. Ó egek, tényleg elment az eszem! Nagyot sóhajtok, majd megkérdem, hogy miért jött.

- Mit akarsz? - kérdem duzzogva.

- Csak aggódtam miattad. Elég rég elmentél, és látni akartam, hogy épen hazajöttél-e - válaszol álmosan.

- Egyben vagyok, bár volt egy kis balesetem - kotyogom ki kelletlenül.

- Baleseted? - kérdez rá. - És jól vagy, nincs semmi bajod? Eltört valamid? - hadarja egy szuszra.

- Nincs semmi bajom, nyugodj már meg! Olyan vagy, mint egy anya, akinek a gyereke elesett és megütötte magát, ő meg vigasztalni próbálja - próbálom rávezetni a tényre, hogy mennyire röhejesen fest aggodalmas viselkedésével.

- Sajnálom, hogy aggódom az egyetlen emberért, aki mellettem van! - Már majdnem ordít, de egyelőre visszatartja magát.

- Nem önszántamból! - válaszolom duzzogva.

- Inkább mennél valami árvaházba, hülyegyerekekkel körülvéve? - kérdi mérgesen.

Kissé elgondolkodom az ajánlatán. Nem hangzik valami jól, viszont ráébreszt a dologra. Anélkül, hogy kértem volna, gondoskodik rólam, amióta anyáék meghaltak, annak ellenére, hogy majdnem hozzá se szólok, semmibe veszem, mintha nem is létezne. Pedig simán élhetné az életét és nem kéne törődnie velem, ő mégis, nem köteles rá, és mégis mellettem van. Aggódik értem és képes volt otthagyni miattam a múltat, csak azért, hogy végre abbahagyjam az önpusztító életmódot.

- Hát, kellemesebb társaság vagy egy csomó nyafogós hülyegyereknél. Te legalább tudod, mikor kell kussolni - ecseteltem.

- Jó hallani, hogy kellemes társaság vagyok. Amúgy milyen balesetről beszéltél?

- Ja, hogy az. Csak egy lány levett a lábamról - vágok unott képet.

- Na, ezt nem hiszem el, téged senki se képes levenni a lábaidról - ért félre.

- Szó szerint értettem. Egymásnak ütköztünk, eredményképpen én elestem, ő meg rám - folytatom továbbra is unottan.

- Hát, elég romantikus találkozás. És legalább jól néz ki? - kérdi kaján mosoly kíséretében.

- Ja, nagyon jól néz ki! - vágom rá egyből.

- Hé, öcsi! Mióta veszed észre, hogy egy lány szép vagy sem? Na jó, ki vagy és mit tettél az öcsémmel? - néz rám gyanakodva.

- Eddig az volt a bajod, hogy nem beszélek veled, most meg azzal gyanúsítasz, hogy nem az öcséd vagyok! Megőrjítessz!

- Bocsi, bocsi, csak kissé hihetetlen, hogy észrevettél egy lányt. Amúgy, hogy hívják? - kíváncsiskodik.

- Sakura. Haruno Sakura - válaszolom unottan.

- Haruno Sakura? - kérdi kíváncsian.

- Jah!

- Elég rég találkoztam vele. És mondd csak, a szemei most is olyan gyönyörűek? - kíváncsiskodik tovább.

- Te ismered őt? - kérdem kikerekedett szemekkel.

- Na ne mondd, hogy te nem ismerted fel őt.

- Nem! Miért? Kellett volna?

- Úgy látszik, nem emlékszel rá, de én igen. Anyáék és a szülei nagyon jó barátok voltak, folyton összejártak, amíg mi is itt laktunk. Ha jól emlékszem, van neki még két bátyja is, de mindegy. A lényeg az, hogy oda voltál érte! - mosolyog rám.

- Tessék? - kérdem csodálkozva.

- Amolyan óvodás szerelem volt neked, de úgy látszik, elfelejtetted. Pedig igazán szép kislány volt. A szemei szeretetet sugároztak, és a haja sem hétköznapi, rózsaszín, épp, mint a cseresznyevirágszirmok.

Nagyon illik hozzá a neve.

- De én miért nem emlékszem? - kérdem értetlenül.

- Mert nagyon kicsi voltál, öt éves talán, az ember ilyen régi emlékekre nem emlékszik. Pedig kár. Nagyon élveztem, mikor megpuszilt. Pipacspiros lettél. Emlékszem, a bátyjaival egész délután ezen nevettünk.

- A szeme... - próbálok mesélni róla, de nem megy, mert megrettenek attól, amit a szemeiben láttam.

- Ugye szépek? - kérdi huncutul.

- Szépek, de már nem szeretetet sugároznak, hanem bánatot - válaszolom bánatosan.

- Hogyan? Nem hiszem, hogy az az örökvidám kislány elvesztette volna a varázsát.

- Érthető, hisz megölték a szüleit - engedem szabadon a gondolataimat.

- Hogy mi? - kérdez rá ijedten Itachi.

- A szüleit három éve meggyilkolták.

- Te jó ég, így érthető! Nagyon sajnálom őt, mert ha valaki, hát akkor ő biztos nem érdemelte meg, hogy ez történjen a szüleivel.

- És mi talán igen? - kérdem felháborodva.

- Egy szóval sem mondtam. Nekem is pont úgy hiányoznak anyáék, mint neked! De az élet megy tovább, és el kell fogadnunk, hogy ők nincsenek többé. A ránk hagyott vagyon lassan elfogy és mi magunknak kell gondoskodni saját magunkról. Nem pocsékolhatjuk az időnket a miértekre, mert választ amúgy sem találok, csak elemésztene a bánat és a keserűség, nekem meg erősnek kell maradnom. Csak én maradtam neked, nem veszthetem el a józan eszem, mert szükséged van rám, még ha el sem ismered.

- Sajnálom!

Kiejtem az egyetlen szót, amit eddig soha, mert eddig nem is gondoltam így, most viszont őszintén sajnálom, hogy így viselkedem vele. Igaza van, szükségem van rá, ha ő nem lenne, én már nem élnék. Ő volt a példaképem, a játszótársam, a bátyám, aki mindig mellettem állt, bármiről is volt szó. Mindig ott volt, hogy bátorítson, hogy tartsa bennem a lelket, ezért is szeretem annyira.

- Tudom, hogy sajnálod, nem kell kimondanod. Annyit szeretnék kérni tőled, hogy adj egy esélyt magadnak, hogy normális életet élj. Ne taszíts el mindenkit a közeledből, mert az végzetes hiba. Most talán kényelmes, mert nem kell mások gondjain törnöd a fejed, viszont lesznek olyan idők, amikor reggel felkelsz, és egyedül találod magad egy üres lakásban, ahol nem hallani nevetést, semmi zajt, csak amit te okozol. Nem lesz kivel beszélgetned, kinek elmondanod, mi bánt. Lassan-lassan érzed, hogy a szívedben élő érzés szétszakít, annyira kínoz a magány. Igen, ez a magány, és te ehhez a léthez közeledsz. Ezért kérlek, próbálj beletörődni, de sose feledd őket. Szerinted anya büszke lenne rád, ha ilyen állapotban látna, barátok nélkül, magadba zárkózva? Gondolkodj ezen, és azon is, hogy mit akarsz kezdeni az életeddel - válaszol a bátyám, majd csendben, amilyen hamar jött, olyan hamar el is tűnik a becsukódó ajtó mögött.

Ledőlök az ágyamra és újra elgondolkodom. Igaza van. Nem törhetem a fejem a miértekkel foglalkozva. Oké, nincsenek többé, bármennyire is nehéz ezt elfogadni, de nem tehetek mást. Továbblépni a halálukon nem azt jelenti, hogy teljesen ki kell törölnöm őket az emlékezetemből, csupán el kell fogadnom, hogy ők egy jobb helyen vannak, ahol nem esik bántódásuk, ahonnan figyelnek minket.

Hogy mit akarok kezdeni az életemmel? Nem igazán tudom. Elvégezni egy egyetemet, megismerkedni egy lánnyal, aki képes lesz mellettem maradni, akit mindennél jobban szeretek, gyerekek, majd a családommal nyugodtan eléldegélni. Igen, talán ez az a jövő, amit elképzeltem, és ezért muszáj változásokat hoznom az életembe. Muszáj megváltoznom, hogy elérjem a magam elé kitűzött célt, hisz erre volt szükségem. Egy célra, aminek eléréséért bármit képes leszek megtenni, ebbe beleértve, hogy elfogadom - ennyi év után - a szüleim halálát. Nincs választásom, és nem szúrhatom el, különben nem marad más, csak egy magányos élet, ami elvész a sötétben.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.