Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


6. Találkozás II.

2010.08.27
Sasuke

Egész úton egymáshoz sem szóltunk, amit az ő részéről furcsálltam, hiszen ő is csak lány, és a lányokról köztudott, hogy nem bírják ki, hogy ne beszéljenek annyit. És mégis, íme, itt áll mellettem az élő példa arra, hogy vannak kivételek is. Igazság szerint nem bántam, hogy nem kérdezősködött, hisz semmi kedvem nem volt társalogni vele, amúgy is elég sokat tudott rólam, pedig még csak ma találkoztunk először. Még ha nem is rólam beszélnénk, amúgy sem tudom, miről beszélhetnénk, nem nem vagyok abban a formában, hogy most egy jót dumálhassak.

Hazakísérem, ahogy ígértem, aztán én is megyek, hogy megpróbáljak aludni. Remélhetőleg a friss levegő megteszi a hatását, és nyugodtan alhatom.

Egy rövid séta után elérünk a házukig. Egy kicsi, családi házikónak mondható, új épület, előtte kicsi kerttel, ahol rengeteg szép virág díszeleg. Ami meg nagyon meglep, az a ház előtt álló hatalmas cseresznyefa. Egy kis gondolkodás után rájövök, hogy a lány neve is cseresznyevirágot jelent, ezért állhat itt ez a fa is.

- Megérkeztünk! Köszönöm, hogy elkísértél! - mosolyog rám jókedvűen Sakura.
- Ugyan, nincs mit - majd én is magamra erőltetek egy mosoly félét.
- Igazán jól áll neked a mosolygás - jelenti ki egyszerűen. Nagyon jól esnek szavai, mert tudom, hogy nem felszedni próbál, csupán véleményt nyilvánít.
- Neked is - jelentem ki nemes egyszerűséggel, majd anélkül, hogy tudnám, mit is csinálok, végigsimítok az arcán, amit ő megint megmosolyog. Észheztérve a kábulatból gyorsan elveszem a kezem az arcáról, mintha valami forró tárgyhoz értem volna, és attól tartok, hogy megégetem magam. Kezd kínossá válni a helyzet, nincs kedvem magyarázkodni, és amúgy sem értek túlságosan a lányokhoz, így gyorsan elköszönök.
- Mennem kell! Jó éjt! - Hátatfordítok és egy nagyot sóhajtok annak örömére, hogy nem kell magyarázkodnom az előbbi tettem miatt.
- Jó éjt! - köszön el ő is tőlem, de még nem lép be az ajtón, szinte biztosra veszem, hogy engem figyel.

Kevésbé sietős léptekkel megyek hazafelé, és közben azon töprengek, vajon mi késztetett arra, hogy végigsimítsak az arcán. Választ azonban, akármennyire is erőltetem magam, nem találok. Azt viszont elkönyvelem magamban, hogy nagyon csinos lány. Feszes, lapos has, mint minden tizenévesnek, mellei aprók, és mégis annyira jól állnak neki. Feneke formás és feszes, a lábai akár egy igazi istennőnek. De be kell vallanom, ami igazán megragadott benne, az nem a formás idomai, hanem a szemei. A szemei, amelyek csillogása egy smaragdkőre emlékeztet, csillogás, mely rengeteg bánatot rejt.

Sakura

Nem tudom, hogy hol járt az eszem, mikor azt hittem, hogy boldog lehetek. Ez volt talán életem legnagyobb tévedése. Meg kellett volna szoknom, hogy nekem a sors semmi jöt sem tartogat, csak rosszat, és a rossznál is rosszabbat. Ez az életem, ezt kell élnem, így kell elfogadnom saját magam, de ez nem megy. Nem tudom elfogadni ezt az életet, amivel a sors áldott. Muszáj küzdenem a sorsom ellen, ez az egyetlen megoldás, az egyetlen lehetőség, hogy én is boldog lehessek egyszer. De ez nem olyan könnyű, mikor senki sem áll melletted.

Szülők, pasi, barát.

Ezeket a fogalmakat nem ismerem túlságosan, de hogy is ismerhetném, ha az életemből hiányoznak ezek a személyek? Soha senkit sem tekintettem barátomnak, csak szimplán egy társnak, egy kollégának, akivel néha elbeszélgetek, de semmi több. A kötelékek csak gyengítik az embert és szenvedést okoznak, hisz ezért szenvedek én, mert elvesztettem egy olyan erős köteléket, amire még sokáig szükségem lett volna.

Elvesztettem a szüleimet, ezért szenvedek még mindig. De hát ki ne szenvedne, ha számára oly fontos személyeket elveszítene? Senki, de ha mégis, akkor az biztosan elmebeteg.

Mindenki megjátsza magát körülöttem. A bátyáim minden egyes nap azt mutatják, hogy túltették magukat a tragédián, de én tudom, hogy ez nincs így. Nekik is fáj, nekik is hiányoznak, csak ők valahogy jobban elviselik a hiányukat, mint én. Ők mernek újra álmodni a boldogságról, de én már ezt sem teszem, nem akarom áltatni magam hülyeségekkel, fölösleges lenne, aztán csak jobban pofára esnék, és az nem lenne valami kellemes. Inkább hagyok mindent ahogy van, kerülöm a komplikációt, csak épp, hogy élek, kínlódok ezen a rohadt helyen.

Színészkedő emberek vesznek körül minden nap. Azt állítják, tudják, mit érzek.

Egy nagy fenét!

Mit tudják ők, hogy milyen szülők nélkül élni át azt a kort, amikor a legnagyobb szükséged lenne rájuk? Mikor rosszat álmodsz és szeretnéd, ha megvigasztalnának, hogy minden rendben. Ha büszke lenne rád az elért eredményeidért, és arra, hogy a szülőd lehet. Mit tudnak mindnyájan ezekről? Semmit, hisz őket a sors megvédte mindenféle tragédiától, anyuci pici fia, apa kicsi lánya. Mindent megtettek értük, mégis sokan elégedetlenek az életükkel kapcsolatban, és ami a legjobban elszomorít, hogy úgy bánnak a szüleikkel, mint egy darab ronggyal. Nem is érdemlik meg őket, tőlük kellett volna elvegye a fennvaló, nem tőlünk, hisz mi semmi rosszat nem tettünk. De hát az élet elég igazságtalan, ezt már rég megtanultam.

Utálok mindenkit, aki a közelembe merészkedik, mert csak színészkedik, szánalmat érez irántam. Az úgymond barátaim is folyton bulizni hurcolnának, ha engedném nekik. Folyton ugyanaz a duma.

Lépj túl!

Pasizz be!

Bulizz!

Hogy kérhetik ilyen önző módon, hogy túllépjek rajta, tudva, hogy a bűnös szabadon járkál és boldogan él, úgy, hogy több életet is tönkretett.
Egyetlen ember van, aki ha nem is teljesen, de megértett, ő Naruto, talán az egyetlen igazi barátom.
Egyedül ő az, aki őszinte hozzám. Neki sincsenek szülei, de ő mégsem mondta azt, hogy együttérez, mert szerinte hazugság lenne. Pontosan emlékszem a szavaira:

"Hiába mondanám azt, hogy együttérzek veled, mert az hazugság lenne. Én amióta az eszemet tudom, egyedül éltem, ezért is nem ismerem ezt a fájdalmat, amit mások elvesztése okoz. Viszont azt tudom, hogy milyen az, amikor szükséged lenne egy apai vagy anyai jó szóra, de nem kapod meg, mert ő nincs melletted."

Őszinte volt, nem hazudott nekem, mint a többiek. Mindenki azt mondja róla, hogy hülye, idióta, stb., de szerintem igenis értékes ember. Ő az egyetlen, aki megérti a fájdalmam, még ha nem is teljesen, de neki legalább van elképzelése, milyen rossz most nekem. Igaz, lassan öt éve, hogy meghaltak, de nem tudom elfogadni. De hát ki tenné meg helyettem? Ki tenné meg, hogy túllép rajta tudva azt, hogy aki elvette tőle a szeretteit, nem bűnhődött meg érte? Ki tudná elfogadni, hogy a szüleit hidegvérrel meggyilkolták, és azok az átkozott zsaruk nem tudják lecsukni a tettest, csak azért, mert nincs bizonyítékuk? Senki, hisz minden épeszű ember szenvedne, hisz a szülők elvesztése nem olyan dolog, mint elveszteni egy állatot, amit szerettél, vagy egy tárgyat, amihez kötődtél, hisz bármikor vehetsz másikat, de a szülői szeretetet nem vásárolhatod meg a boltban.

A könnytől annyira elhomályosodik a látásom, hogy azt sem bírom felfogni, hol vagyok, pedig én csak haza akarok menni. Érzem, hogy nekiütközöm valaminek és eldőlök, de meglepetésemre valami puha dolgon kötök ki.

- Minden rendben? - hallok egy mély hangot.

Hát remek, mért pont egy fiúba kellett belebotlanom?

- Elnézést, nem vettelek észre - fogom rövidre a szót, hogy minél hamarabb ellóghassak innen.
- Nincs gond, amúgy meg én sem néztem a szemem elé - próbál biztosítani arról, hogy nincs semmi baj.

Valahogy felállok róla, majd a kezemet nyújtom, hogy segítsek neki. Nagy meglepetésemre elfogadja a gesztust, és feláll velem szemben. Legalább fél fejjel magasabb nálam, és évre sem lehet nálam sokkal több. Hosszasan megnéz magának, egyáltalán nem értem, hogy miért. Aztán félbeszakítja a kínos csendet.

- Mit keres egy ilyen fiatal lány az éjszaka közepén az utcán? - kérdi nemes egyszerűséggel.

- Muszáj volt kiürítenem a fejem - mondom óvatosan. - És te? Talán hobbid az éjjeli szaladás?
- Egyáltalán nem, csak egyszerűen... - de befejezi, mintha meggondolta meggondolta volna magát.
- Csak egyszerűen? - kérdezek rá a dologra.
- Csak egyszerűen nem volt kedvem üvölteni. Ez hatásosabbnak tűnt, mint vadállatként ordítani - magyarázta.

Mikor hallottam, hogy neki nem esik nehezére a beszélgetés, hát én is elszántam magam, hogy kiejtsek pár mondatot.

Sok érdekes dolgot tudtam meg róla. Ő Uchiha Sasuke, nem szeret túlságosan beszélgetni, és ez egy kivételes eset. Úgy tartja, hogy cuki, és azt mondja, hogy eddig senki sem mondta rá azt, hogy rendes vagy normális, igaz, azt se mondták, hogy nem az. Merész srác, mert le merné nagyizni Tsunadét, és hát azt a jelenetet szívesen megnézném. Tsunade biztos földbe döngölné a beszólásáért.

Olyan nyugodtnak tűnik, hogy az számomra már tűrhetetlen. Vagy talán neki könnyebben ment elfogadni, hogy meghaltak a szülei? Nem értem, hogy tud ilyen laza lenni, hogy tudott túllépni, hisz a módszer, amivel megölték a szüleit, rettenetes. Igen, tudok a sztoriról. Egy héttel azelőtt történt, mielőtt meggyilkolták az én szüleimet. A tévé tele volt riportokkal az esetről. Mikor anyával láttuk, áldottuk a fennvalót, hogy nem velünk történt ilyesmi.

Két ostoba.
Rá egy hétre már ők is halottak voltak, és nem tehettem semmit. A körülöttem lévők féltek, hogy megőrülök, és nem sok kellett hozzá. Naruto és a bátyáim segítettek enyhítani a fájdalmam, annyira, hogy sikerült elfogadnom, hogy nem élnek, viszont még most is nagyon sokszor említem őket, és idegesít a gondolat, hogy a tettest nem csukták le. Megemlítem Sasukének, hogy sajnálom, ami a szüleivel történt, erre ő megremeg, tekintetét az aszfaltra szegezi és bámul a semmibe. Mikor elmondom, hogy az én szüleim is meghaltak, elsápad. A lazának hitt gyereknek kevés kell, hogy olyan érzelemkitörése legyen, mint nekem szokott. Lassan lenyugszik.
- Hazakísérlek! - ajánlkozik, de nem igazán értem, hogy miért.
- Nem szükséges, nem akarlak tovább zavarni a jelenlétemmel - találok ki egy abszurd hazugságot, hogy lerázzam, de nem megy.
- Nem zavarsz - mosolyog rám szelíden, ami megnyugtat.
Csak most veszem észre, hogy mennyire szépek a szemei. Ébenfeketék, épp, mint a haja. És az a mosoly az arcán, ami még jobban kihangsúlyozza a vonásait. Be kell vallanom, hogy elég jóképű és izmos is - igazi álompasi.
- Amúgy merre laksz? - szakítja félbe a gondolataimat.
- Tíz percnyire innen. Amúgy megtudhatom, hogy miért szaladtál ennyire, hogy észre sem vettél? - kérdem egyszerűen, de valahogy sejtem, mi lehet az oka a kirohanásának.
- Nem tudtam aludni - adja a szűkszavú választ, amivel meglep, hisz eddig sokat beszélt.
- Rémálmok, mi? - megállok, és a szemébe nézek. Nem válaszol, de úgy látszik, jó volt a megérzésem.
- Gondoltam! - és újból elindulok, mikor látom, hogy mennyire meglepte ez az egyetlen kis szó.
- Miből gondoltad? - kérdi kicsit később, mikor utolér.
- Mert engem is kísértenek a rémálmok - mondom közönyösen.
Ezután megint beáll a kínos csend, és egész hazáig nem is beszélünk többet. Még néhány szót váltunk a házunk előtt, majd egy meglepő dolgot tesz.
Végigsimít az arcomon, olyan gyengédséggel, hogy úgy érzem, menten elolvadok. Mikor feleszmél, zavartan húzza el a kezét tőlem, mintha megégettem volna.
Igazság szerint úgy éreztem, mikor a kezét az arcomra tette, hogy a testem lángba borul. Akaratlanul is mosolyt csal az arcomra tettével, hisz elképesztő, amit ez a srác művel.

Elköszönünk egymástól, majd ő elindul hazafelé. Még néhány pillanatig nézelődöm utána, majd bemegyek a házba és onnan felosonok a szobámba, nehogy észrevegyék a bátyáim, hogy hazajöttem.
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.