Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


5. Találkozás I.

2010.07.18

 

.

 

Sasuke
***
A nap már lemenőben. Az utcákon már csak néhány ember. Mind egy bizonyos focimeccsen vannak, épp úgy, mint én. A különbség köztünk talán az, hogy én a pályán vagyok, míg ők a nézőközönségben. Már nagyon rég vártam erre a pillanatra, hogy megmutassam, vagyok annyira tehetséges, mint Itachi. A meccs mindjárt elkezdődik, és bár boldognak kéne lennem, én nem vagyok az. Megint minden erődfeszítésem hiábavaló. Hiábavaló, mert ő nem jött el. De talán nem is ez fáj a legjobban, hisz apámra sosem számíthatok ilyen eseményeknél. Az fáj jobban, hogy az anyám sem jelent meg. Egyedüli, aki eljött támogatni, az Itachi, az én javíthatatlan bátyám. Örülök, hogy legalább ő eljött, igaz, ő mindig mellettem áll, sosem hagy cserben, mint ahogy anyám vagy apám teszi, ezért is szeretem őt annyira, az én cuki bátyómat.
A bíró bejelenti a meccs kezdetét, én pedig azonnal a helyemre szaladok és elkezdek játszani. Az ellenfél kapuja felé rohanok, a csapattársam átpasszolja a labdát nekem. Szaladok amennyire csak tudok, végül a kapu elé érve belerúgok a labdéba, és az célba talál. Az volt életem első gólja.
A mérkőzést mi nyertük meg, aminek nagyon örültem, de ami legjobban esett, az Itachi bíztatása volt:
- Ügyes voltál, Sasuke-kun! Ha továbbra is ilyen jól játszol, akkor egy nap profi leszel! - mosolygott rám, majd megpöccintette a homlokom. Mindig ezt tette, én meg bevágtam a durcát, de bevallom, jó érezni, hogy valaki törődik az emberrel, és hát ő így mutatta ki, hogy szeret.
- Köszönöm, nii-san - mosolyogtam rá.
- Sasuke-kun, mit szólnál egy fagyihoz? - nézett rám bátyám. - Megérdemled a mai teljesítményed után - mosolygott.
- Nii-san! - szólítottam meg, mire felém fordult. - Köszönöm! - vetettem rá egy hálás pillantást.
Itachi csak rámmosolygott, de tudom, hogy ezzel az egyetlen köszönömmel boldoggá tettem őt. De ennyit megérdemelt tőlem, hisz ő mindig éreztette, mennyire szeret. Ő az egyetlem, aki feltétel nélkül adott nekem a szeretetből.
- Bemegyek a pénztárcámért, addig várj meg kint - szólt rám a bátyám.
Nem állt szándékomban ellenkezni vele, végül is mi értelme lenne? Egy ideje bent volt, nem tudtammi tarthatja fel ennyi ideig, így utána megyek. Mikor beérek a folyosóra, zokogást hallok. Megrémülök, hisz nem tudom, mi történik itt. beljebb megyek, és Itachit a nappali bejáratánál találom, ahogy térdre roskadva zokog. Nem értem, miért csinálja ezt, hisz ő a bátyus, az erős férfi, aki sosem sír.
- Nii-san! - szólítom meg bátyámat, erre ő elhalgat és hozzám szól.
- Sasuke, menj fel a szobádba! - utasít reszkető hangon.
- De miért sírsz, nii-san? - kérdem én, mert kíváncsi vagyok, mi puhította meg a kemény Itachit.
- Sasuke, kérlek, menj fel! - szól rám kicsit határozottabban.
- De nii-san! - sétálok mellé.
Bárcsak ne tettem volna, hisz iszonyú látvány fogad. Anyám és apám egy vértócsában fekszik a nappali közepén.
- Kaa-san! Tou-san! - szólítom őket kétségbeesve. Elindulok feléjük, rémülten a földre rogyok, és csak Itachi hangját hallom, ahogy szólít.
- Otouto, kérlek állj meg! Sasuke! - kiabál rám kétségbeesve.
Egyból elerednek a könnyeim, mikor rájövök, hogy apa és anya nincs többé.
- Kaa-san, tou-san! - szólítom őket halkan, majd elsötétül minden és a földre rogyok. Utoljára Itachi kétségbeesett kiáltását hallom:
- Sasuke!
***
- Kaa-san! Tou-san! Nem! - kiabálom az éjszaka közepén.
Igen, megint ugyanaz a szörnyű álom. Már nem bírom, kezd elegem lenni, hogy ez a szörnyű emlék nem csak nappal, hanem még éjjel is gyötör. De hát mit tehetek, hiába próbálok az eszembe hallgatni és továbblépni a halálukon, nem megy. Kimászok az ágyból és a fürdőbe megyek. Megengedem a zuhanyzóban a vizet és beállok alá. Ez hat, kezdek kissé lecsillapodni.
Fél órát tölthettem a fürdőben, és némileg lecsillapodtam, de nem teljesen. A baj az, hogy még most sem vagyok képes visszafeküdni. Félek, hogy megint végig kell néznem a rémisztő képeket, hisz számomra ez olyan, mintha újra meg újra elveszteném azokat, akiket nagyon szerettem, a szüleimet, akikre szükségem lenne, de nincsenek velem.
Kis habozás után kilépek a szobámból, majd lent a folyosón felveszem a cipőm és kimegyek. Muszáj kiürítenem a fejem, különben érzem, megbolondulok. Nem tudom, hogy még meddig bírom ezt a helyzetet, elegem van mindenből és mindenkiből. Utálom, hogy körülöttem mindenki nevet, én meg legbelül üvöltenék a sok bánattól és fájdalomtól.
Nehezemre esik bevallani, de reménykedtem benne, hogy a költözésünk segíteni fog. Reménykedtem abban, hogy a rémálmaim nem kísértenek többé, de nem így lett. Minden reményem szertefoszlott.
Miért ilyen igazségtalan a világ? Hol van az igazság? Miért van az, hogy egyeseknek túl sok boldogság jut, míg másik még az illatát sem érezhetik? Miért van az, hogy nekem csak a bánat meg a fájdalom jutott? Mit vétettem én, hogy ilyen kegyetlen sorssal jutalmaz az élet?
Lassan, csendben lépkedek, pedig legszívesebben rohannék és üvöltenék a fájdalomtól, ami a szívemet szorítja. Megállok az út közepén. Érzem, hogy könnyeim utat törnek maguknak, s lassan megindulnak az arcomon. Megrázom a fejem és letörlöm őket, majd szaladni kezdek. Szaladok, amerre a lábaim visznek, és már nem észlelek semmit a külvilágból, csak én létezem és a fájdalom. Szaladok, mintha az életem függne ezen, de én csak így akarom elfeledni a bánatom.
Néhány pillanatra rá a földön találom magam, és érzem, hogy valami rám nehezedik. Majd hangokat hallok, amiből kiveszem, hogy "támadóm" a női nemből való. Hát remek, ennek is most jutott eszébe üldözni engem. Kezdek dühbe gurulni, de a kétségbeesett zokogása lecsillapít. Nem értem, mit keres egy lány az éjszaka közepén az utcán.
- Minden rendben? - kérdem kíváncsian.
- Elnézést, nem vettelek észre - sajnálkozik, majd szipog egyet és letörli az arcáról a könnyeket.
- Nincs gond, amúgy én sem néztem az orrom elé - próbálom nem őt okolni a történtek miatt, hisz nekem is részem volt a balesetben.
Felemelkedik rólam és a kezét nyújtja, hogy segítsen. Az utcán sötétség uralkodik, csupán a telihold ad némi fényt, de mégis ennyi is elég, hogy észrevegyem bánattal teli tekintetét.
Olyan, mintha önmagamat látnám, mintha egy tükör előtt állnék és magamra néznék, hogy milyen szánalmas vagyok. Elfogadom a segítségét és feltornászom magam, így viszonylag egy szinte kerülünk. Kb. egy fél fejjel vagyok nála magasabb, és ébre sem gondolom, hogy sokkal több lennék nála. Nem tudom, miért, de hosszasan elkalandozik rajta a tekintetem. Be kell valljam, hogy nagyon csinos, de igazság szerint valami más ragadta meg a figyelmem. A szemei, amik úgy csillogtak, mint két smaragd, viszont e csillogás hatalmas fájdalmat sugall.
Erőt veszek magamon és megkérdem, amire igazán kíváncsi vagyok:
- Mit keres egy ilyen fiatal lány az éjszaka közepén az utcán?
- Muszáj volt kiürítenem a fejem - mondha hallkan. - És te? Talád a hobbid az éjjeli szaladgálás?
- Egyáltalán nem csak egyszerűen... - nem tudom kimondani, amit akarok, mert megrémiszt, hogy előtte megnyíljak.
- Csak egyszerűen? - kérdez rá a dologra.
- Csak egyszerűen nem volt kedvem üvölteni. Ez hatásosabbnak tűnt, mint vadállatként ordítani - magyarázom.
- Fura egy srác vagy te! Ilyent is keveset találni Konoha falai között.
- Ezt hogy érted? - kérdek rá, mert egyáltalán nem értem.
- Más fiú inkább másokon vezetné le a feszültséget, de te inkább szaladsz. Örülök, hogy még léteznek rendes, normális emberek is - majd egy mosolyra emlékeztető grimasz ül ki a szájára.
- Normális? Tudod, eddig mindenki azzal illetett, hogy cuki vagy. Senki sem mondta, hogy normális vagyok, igaz, azt sem, hogy nem vagyok... na mindegy. - Húha! Mi a fene történt velem, miért jártatom ennyit a szám?
- Te mindig ennyit beszélsz? - kérdez rá a lány jókedvűen. Ügyes, még annyit sem voltam képes megkérdezni, hogy mi a neve. Nagyon okos húzás, Sasuke.
- Nem! Ez egy kivételes eset. Amúgy Sasukének hívnak - mutatkozom be előbb én, reménykedve, hogy követi a példámat.
- Sakura. Sakura Haruno. Amúgy neked nincs vezetékneved? - kérdi kicsit meglepetten.
- De, Sasuke Uchiha - egészítem ki a bemutatkozást.
- Szóval Uchiha vagy! - jelenti ki. - Tsunade-sama mondta, hogy hazaköltöztök.
- Úgy látszik,a nagyi már szétkürtölte a faluban, hogy jövünk.
- Nagyi? Miért mondod így?
- Hát, mert elmúlt ötven. Miért, hogy kéne mondanom?
- Mindenesetre nem így! Ha meghallja, atomjaidra bont szét! Tudod, nem szereti, ha a korával kapcsolatban zaklatják őt - mosolyog rám Sakura, de a mosolya hamar lefagy róla, és beáll a kínos csend. Végül ő szakítja meg.
- Sajnálom, ami a családoddal történt - hajtja le a fejét.
- Te tudsz róla? - lepődöm meg.
- Sajnos igen. Nem jó érzés tudni, hogy még élnek olyan szerencsétlenek, mint te.
- Ezt meg hogy érted? - vonom fel a szemöldököm.
- Nekem sincs senkim a bátyáimon kívül - erednek el a könnyei.
Összeszorul a szívem, hogy sírni látom, de legszívesebben én is ezt tenném.
- Sajnálom, hogy eszedbe jutattam - szabadkozik. - Bocs, de ideje hazamennem.
Nem tudom, mit mondjak, hisz teljesen megértem őt. Nem tudom, hogy miként veszítette el a szüleit, de mégis átérzem a fájdalmát. Nagyon letörtnek tűnik, jobb, ha elkísérem, meg baja is eshet, azt meg nem bocsájtanám meg magamnak.
- Hazakísérlek! - ajánlkozom.
- Nem szükséges, nem akarlak tovább zavarni a jelenlétemmel. - Na, ez a kijelentés meglep. Végre egy lány, aki nem ugrik nekem, hogy szerelmet valljon, és ez tetszik benne.
- Nem zavarsz - mosolygok rá szelíden, ami láthatólag megnyugtatja. - Amúgy merre laksz?
- Tíz percnyire innen. Amúgy megtudhatom, miért szaladtál annyira, hogy észre sem vettél? - kérdi félénken.
- Nem tudtam aludni - adom a szűkszavú választ.
- Rémálmok, mi? - megáll és rám néz.
Meg sem tudok szólalni. Olyan, mintha nyitott könyv lennék előtte, és ez idegesít.
- Gondoltam! - majd egy nagyot sóhajt, és újból elindul.
- Miből gondoltad? - kérdek rá, mikor sikerül utolérnem.
- Mert engem is kísértenek rémálmok - itt szakad el a cérna. Itt jut el a tudatomig, hogy ez a lány valószínűleg épp annyira szenved, mint én, épp annyi fájdalom rejtőzik benne, mint amennyit a szeméből ki tudtam olvasni, de mégis megrémiszt a gondolat, hogy van hozzám hasonló a világon. Eddig úgy gondoltam, én vagyok a világ legszerencsétlenebb embere, de most kiderült, hogy vannak hozzám hasonlók, vagy talán még nálam szerencsétlenebbek is.

 

A mappában található képek előnézete Fény a sötétben

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.