Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2. Kellemes ébresztés

2010.07.18

 

Sasuke

Kora reggel arra ébredek, hogy Itachi a szobám ajtajában áll, és ordibál, hogy keljek fel. Nem tudom, mi ez az elmebeteg stílus nála, hogy 5-kor kiparancsol az ágyból. Most kezdek meggyőződni róla, hogy teljesen megőrült.
- Sasuke! Itt vannak a rajongóid és fel akarnak kelteni! Engedjem? - áll az ajtóban továbbra is, és úgy tesz, mintha nem ő akarna felkelteni. Mikor újra elkezd kiabálni, reflexszerűen vágom hozzá a párnát, majd a pokrócot magamra rántom, hogy jól elbújhassak idegbeteg bátyám elől. Sikertelennek bizonyult az akcióm, ugyanis hajlandó lett néhány lépést tenni és levenni a takarót rólam. Még mindig nem értettem, mi baja van ilyen korán. Nem zúztam szét a kocsiját, nem ittam meg a dugi vodkáját, nem használtam el a hajzseléjét sem, egyszóval azt sem tudtam, minek köszönhetem ezt a "kellemes ébresztést". Mérgesen vetek rá egy pillantást, mitől meghökken. Olyan mérges voltam, hogy a tekintetemmel ölni lettem volna képes.
- Igyekezz, álomszuszék! Várnak a csajok Konohában! - üvöltötte a fülembe pár másodpercre rá.
Már csak ez hiányzik, hogy újból rajtam landoljon egy csomó csaj. Egyet sem szeretek, mind egyformák, folyton a nyakamon lógnak, mint egy nyaklánc, csak az a különbség, hogy a láncokat elbírom, de csajokat NEM. Néhány másodperc múlva reagálok Itachi beszólására, és életjelet adok, nehogy megint elkezdjen üvölteni.
- Jah... mekkora szerencse... hogy én milyen mázlista vagyok! - fejeztem ki "örömömet" a hír hallatán.
- Na gyere már, ne szerencsétlenkedj annyit! - űzte továbbra is a gúnyt belőlem a bátyám , amitől felforrt az agyvizem.
- Cseszd meg! - vágom rá mérgesen. - Muszáj ez az elmebeteg stílus? Mi van? Te teljesen megvesztél? - kérdem már mérgesen ordibálva, mert teljesen kiakaszt gyerekes viselkedése.
- Megint duzzogsz? Mikor szoksz már le róla? - kérdi tőlem mosolyogva a bátyam.
- Baszd meg Itachi! Békén hagynál végre?! - ordítok rá torkom szakadtából.
- Most meg mért ordibálsz, cseszd meg?! - emeli fel a hangját Itachi is, majd egy kicsit később nyugodtabban újra megszólal. - Kihűl a kaja, gyere le reggelizni.
Nincs kedvem tovább veszekedni vele, így inkább rá hagyom az egészet és hallgatok. El kell ismerjem, hogy elég ínycsiklandó illatok csapják meg az orrom. Elcsodálkozom, mert Itachi és a konyha csak úgy férnek össze, ha csak müzli és tej van itthon, különben egész káosz uralkodik a konyhában. Egyszerűen csak így gondolom, ITACHI + KONYHA = BUMM. Hát igen, ez vall az én cuki bátyómra.
Nagy nehezen kimászom az ágyamból. Ez is a kaja hatására történik, ugyanis tegnap elfelejtetem enni. Igen, elég hülye húzás. Előtte azonban még elmegyek letusolni, hogy mihamarabb túl legyek rajta, mert reggeli után indulunk is. Nem tudom, mért kellett nekem beleegyezni a költözésbe, talán mégis csak rossz ötlet volt. De hát ez van, döntöttünk, s most nemsokára Konohában leszünk, ahol talán nem néznek majd ilyen szerencsétleneknek minket... s talán Itachi talál magának egy csajt, és nem az én nyakamon lóg majd egyfolytában. De ha ő nem talál, akkor majd én, muszáj leráznom magamról. Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben tusolás közben. Elzártam a vizet, majd kezelésbe vettem nedves tincseim, és kimentem, hogy felöltözzek. A szagok még erösebben terjedtek a szobámban, erre a gyomrom egyet korgott, jelezve, hogy most már tényleg le kéne mennem enni, ha nem akarok éhen halni, ami, hát, tök ciki lenne. Utoljára szétnézem a szobámban, ahol már csak a bútorok vannak, amiket nem viszünk magunkkal. Hát a hasam nem hagy nyugodni, így becsukom magam után az ajtót, aztán a konyhát veszem célba. Mikor megérkezem a konyhába, meglepődöm: Itachin egy piros, pöttyös kötény, és valamit kavargat a tűzhelyen. Borzasztóan jó szaga van a kajának, már csak azt remélem, hogy az ize is ennyire ínycsiklandó, nem csak a szaga. Bár nem is tudom, mire lehet számítani Itachitól, iszonyatosan rossz szakács!
- Mit művelsz ott? - kérdem hűvösen.
- Épp reggelit készítek, vagy nem látod?
- De, látom, csak nehéz felfogni. Valahogy te meg a konyha nem illetek össze - válaszolom egy kaján mosoly kíséretében, ami Itachi számára döbbenetet okoz. Hát igen, nem szokásom a mosolygás.
- Eszel, vagy inkább éhenhalsz? - kérdi ő is mosolyogva.
- Remélem, nem tettél valami mérget bele a só helyett! - gúnyolódom vele, de ő ezt fel sem veszi, amin elcsodálkozom, hisz máskor egy beszólásom után már rögtön kezd porig alázni engem.
Gyorsan szedek magamba annyi kaját, amennyi belém fér, és hát ki kell jelentsem, hogy nagyon ízletes volt az a ramen. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy miért nem sértődött meg a beszólásom miatt, ezért megkérdezem tőle.
- Mért nem dühöngsz a beszólásom miatt? - kérdem kissé érdeklődve.
- Mert te egy kis ostoba kölyök vagy, aki sose tudja, mit beszél! - vágja rá bátyám a számomra fájdalmas szavakat.
- Most muszáj volt porig aláznod? Élvezed, hogy kölyöknek tartassz, pedig te se vagy más, mint egy elkényeztetett tökfej! - És az arcomon egy újabb kárörvendő mosoly jelenik meg.
- Felvágták a nyelvedet, öcsi? - kérdi Itachi mosolyogva, ami engem teljesen kiakaszt, és hát nem épp a türelmemről vagyok híres.
- Talán, de téged mit érdekel? Nem tartozik rád! - vágom oda dacosan, ezzel letörölve a mosolyt az arcáról.
- Hát jó! - mondja egy sóhajtás kíséretében. - Fél óra múlva indulunk, remélem minden fontos cuccodat bepakoltad, és nem kell viszajönnünk pl. a TEDDY macid miatt! - vágja rá nevetve.
- Cseszd meg, Itachi! Mondd, mit akarsz elérni azzal, hogy folyton bosszantasz? - kérdem mérgesen tőle, mire egy elégedett mosoly jelenik meg ajkain.

Itachi

Látom, sikerült alaposan felidegesíteni őt. Nem nehéz ezt tenni vele, ezért is folyamodok ehhez az eszközhöz a legtöbbet. Ha nem akar beszélni velem, valahogy muszáj, hogy rávegyem. Napok óta rágódik valamin, próbálja takargatni, de nem nagyon sikerül. Talán csak aggódik az új otthonunk miatt, vagy talán számára még most is túl korai ez a lépés, nem tudom, egyszerűen nem tudok kiigazodni rajta. Fáj, hogy ilyen állapotban látom, de tehetetlennek érzem magam. Ha legalább tudnám, mi nyomja a lelkét, akkor segíthetnék neki, de ez lehetetlen. Nagyon tehetséges az érzelmei rejtegetésében, aggodalmát is csak nagy nehezen vettem észre. Keveset látom mosolyogni, kivéve akkor, mikor gúnyt űz belőlem, és ez egy elégedett mosolyt varázsol ajkaira. Ezért is tűröm el legtöbbször beszólásait, legalább ilyenkor képes egy kicsit megmozgatni az arcizmait, ha máskor nem is. Igazság szerint szívböl jövő mosolyt az óta a bizonyos nap óta nem látam ajkain. Az a nap után folyton rémálmok gyötörték szegényt. Éjjel sokszor kiabált álmában, párnájába fúrva arcát zokogott rettegve, de még ilyenkor sem volt hajlandó a segítségemet kérni. Túl hamar felnőtt, túl hamar megszűnt gyermeknek lenni, ez az, amit mindig hiányolni fog az életéből és ami mássá teszi a többi gyermektől. Gyerekkora nem volt zökkenőmentes, igazából talán sosem volt boldog. Míg a többi gyerek kint játszott, ő bent kuporgott a kanapén, és egész nap a plafont fürkészte tekintetével, mintha valami új divat lett volna.
Soha nem értettem meg őt igazán, talán ezért sem bizonyultam jó testvérnek, ha az lennék, akkor nem külön-külön rágódnánk a problémáinkon, hanem együtt próbálnánk megoldani őket. Úgy látszik, képtelen voltam kialakítani egy szorosabb köteléket vele, egy baráti viszonyt, amire mindkettőnknek szüksége lett volna. Hát igen, úgy látszik, elbuktam az élet kegyetlen tesztjét, és elég rossz testvérének bizonyultam. Neki nem elég ez a hatalmas szeretet, amit iránta érzek, mert neki apai és anyai szeretetre is szüksége van, ami viszont lehetetlen. Nem tudom, mit tegyek a hangulata ellen, inkább csak hagyom még egy kicsit idegeskedni, és talán ráveszem magam, hogy még fokozzam is dühét, legalább ha nem is beszél velem, ordibál, nekem pedig ez is elég.

Sasuke

- Közöd? - kérdi közömbös hangnemben, bár látom szemében, hogy valamit rejteget előlem. Elhallgatok, s lassan kezdek lecsillapodni. Nem akarom tovább folytatni a vitát, így inkább úgy döntök, hogy jobb, ha nem vagyunk egy helyen, mert dühömben ki tudja, mit tennék vele.
- Megyek, fogat mosok! - állok fel az asztal mellől, és a fürdőszobába sietek.
Fél óra múlva, miután összemosogatott és mindent helyére tett, felvette a vállára a táskáját, megfogta a nagy bőröndjét, és elindult kifelé az autóhoz.
- Gyere, indulunk! - szólt vissza, én meg, mint egy engedelmes kis kutyus, mentem utána csomagommal a kezemben. Utoljára visszapillantottam, majd bezártam az ajtót és beültem a kocsiba. Itachi beindította a rádiót, és útnak indultunk. Kényelembe helyeztem magam, és úgy döntöttem, alszom egyet, messze van a célpont, és hát mégis csak reggel 7 körül jár az óra. Az úton folyamatosan gondolkodom, sok mindenen, de legfőképpen a költözésünk értelmén, és rájövök, hogy ma bezárult számunkra egy fejezet, az, amely a múltunkat őrzi, most viszont egy újabb fejezet kezdődik, a jelen, ami remélhetőleg eltér majd a múltól. A fáradtság lassan legyőz, én meg mély álomba szenderülök.

 

 

A mappában található képek előnézete Fény a sötétben

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

ez iss :DD

(szoszo27, 2011.03.30 11:08)

ez is nagyooon jooh ;))
<3