Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


1. Váratlan gondolat

2010.07.18

 

1. Váratlan gondolat

Sasuke

Az utcán sötétség uralkodik, egy lélek sincs rajtam kívül. Az egyetlen társam a szél, mely hatalmas porfelhőt kelt lágy érintéseivel. Kora reggel van, a nap is csak ezután indul meg útjára az ég közepéig. Egyedül lépkedek a poros úton, mélyen elmélyedve gondolataimban. Hirtelen a szél sebesebben kezd fújni, majd lassan érzem az ég haragját arcomon. Kíváncsian tárom ki tenyerem, melyre lassan vízcseppek gördülnek. Sejtettem, hogy nemsokára esni fog, de mégis mozdulatlanul állok az utca közepén, még jobban elmélyedve gondolataimban. Bármit teszek, közben folyton ugyanazon rágódom: a rémálmaimon, amik folyamatosan gyötörnek az a bizonyos nap óta. Azon a napon is épp esett, s bár rég volt, semmi sem segít kitörölni emlékezetemből azt a fájdalmat, amit akkor éreztem, mikor szembesültem a kegyetlen valósággal. Úgy éreztem, hogy egyetlen apró kis lépéssel a pokolba jutottam. Már éreztem is, miként testem ég az izzó pokol tüzében, de még sikítani sem volt erőm, egyszerűen feladtam, hagytam, hogy kifolyjon belőlem az élet, amiért addig küzdöttem. Élni akarásomat egy egyre mérgezőbb érzés vette át: a gyűlölet. Magamba fojtottam minden érzést, minden olyan érzést, ami boldoggá tehetett volna, minden olyan érzést, ami törődéssel vagy szeretettel kapcsolatos. Egyre jobban kezdtem utálni mindenkit a környezetemben, úrrá lett rajtam az agresszió, és nem bírtam a közelemben lévő embereket, akiknek rám szegezett tekintetéből szánalmat tudtam csak kiolvasni. Még a bátyámat sem engedtem közel magamhoz, és látom rajta, hogy nem érti, miért, sokszor még én sem jövök rá, mért teszem ezt.
Látom rajta, hogy segíteni akar, de még előtte sem tudok megtörni, képtelen vagyok kiönteni minden keserűségemet, ami azóta bennem összegyűlt. Bár elutasítom, ő mégis próbál gondoskodni rólam, számomra érthetetlen okok miatt, folyton magával ráncigál olyan bulikba, ahol józan embert keveset látni. Az ő természetével ez ellentétben áll, de ő mégis kénytelen elmenni rá, na meg tűrni, hogy a sok plázacica rajta mászkál, mert szórakozásra vágyik. Ezt utálom a legjobban: amikor egy nő csak úgy a nyakamba ugrik és kínálgatja magát, majd ha nem sikerült, rögtön egy másik, kanosabb hímneműnél próbálkozik.
Gondolatmenetem az eső szakítja meg, ami a gravitációnak hála egyre nagyobb hevességgel gyülemlik a földre. Egy szál trikóban állok az út közepén, és tűröm, hogy a vízcseppek lehűtsék mérgektől és a bánattól túlfűtött testemet. Lassan, pár perc álldogálás után, jelet adok lábaimnak, hogy induljanak, de azok nem akarnak reagálni, csak állok, s tűröm, hogy a hajam a fejemre lapuljon a megázott tincsek miatt. Végül győz az akaraterőm, és útnak indulok hazafelé, azonban a tempóm most sem lesz gyorsabb. Nagy nyugalommal sétálok tovább az utcán, mintha nem is esne, s nem lenne semmi sem, ami zavarna. Hirtelen megállok, nem értem, mi történik körülöttem. Nem érzem a természet haragját testemen, viszont érzem, hogy a hátam mögül valamiképpen meleg sugárzik a testembe. Lassan fordulok meg, mégiscsak kora reggel van, s az előbb még senki sem volt errefelé. Megfordulva egy mosolygó arcot pillantok meg, bár nem tudom, min mosolyoghatott, igazán rémisztő látvány lehettem, hiszen ahogy kikeltem az ágyból, azonnal el is jöttem hazulról. Érzem, ahogy a kezét a vállamra teszi, majd magához húz, hogy jól beférjünk az esernyő alá, és elkezd lépkedni, mire én is reflexből megindulok mellette. Egyenesen taszít a közelsége, érzem, ahogy a gyomrom felfordul, mégis hagyom, hadd örüljön egy kicsit. Belépve a házunk ajtaján látom, valamit kérdezni akar. Levetem a cipőm, és a saját szobám felé veszem az irányt, esélyt sem adva a beszélgetésnek, ő azonban higgadtan hozzám szól.
- Miért mentél el megint ilyen korán? - kérdi tőlem bátyám némi csalódottsággal hangjában.
- Mi közöd? - kérdem szokásszerűen, hozzám illő hangnemben, majd megfordulok, és indulnék is szobámba, de ekkor újra megszólal.
- Beszélnünk kéne... ne érts félre, nem a bajaid akarom megtudni, más okból - hallom bátyám szavait, de bánatot érzek szavaiban, és végül kíváncsiságtól hajtva visszafordulok, és a nappali felé veszem az irányt, majd letelepedem a kanapéra.
- Szóval mégis miről kéne nekünk beszélni? - kérdem flegmán, ami látszólag nagyon zavarja.
- Arra gondoltam, hogy ideje lenne megszakítani azt a fájdalmas köteléket ami ehhez a városhoz fűz - mondja ki nyíltan, semmi előzménnyel. Meg sem szólalok, várom, hogy elmondja, mégis mit képzelt el, és nem kell csalódnom, mert már folytatja is.
- Elegem van már ebből a helyzetből... belefáradtam... talán te azt hiszed, hogy azért, mert nem mutatom ki, engem kicsit sem viseltek meg a történtek... de tudd, engem is megviseltek. - Tekintetem rá szegezem, mert egyre jobban érdekelnek érvei, és élvezem az őszinteségét.
- Túl sok volt a színészkedés az utóbbi időben, jobb lesz ha elköltözünk... talán így még esélyünk lesz egy normálisabb életre - fejezi be mondandóját, majd egyet sóhajt.
- És mégis miből gondolod, hogy beleegyezek a hülye ötletedbe? - kérdem egy kissé ingerülten, hisz mégis ide fűz minden emlékem, rossz és jó együttvéve.
- Sasuke, elég volt a gyerekeskedésből! 17 leszel jövő hónapban - majd sóhajt egyet, aztán újra beszélni kezd. - Ideje lenne elgondolkodnod egy kicsit a jövődről, mert én nem leszek melletted mindig. Ősszel nekem is kezdődik az egyetem, neked meg csak egy éved van, és lassan belépsz a nagybetűs életbe.
- És miért épp most akarsz költözni? Eddig számtalanszor megtehetted volna... mért épp most? Mi történt, hogy ilyen elhatározásra jutottál?! - kérdezem immáron ordibálva, mert totál kiakaszt a tény, hogy a bátyám úgy viselkedik velem, mint egy dedóssal.
- Már rég gondolkodtam ezen a lehetőségen - mondja higgadtan, ami engem egyre jobban kezd bosszantani. - Eddig mindig lebeszéltem magam, mert gondoltam, nehéz lesz majd kiszakítani erről a helyről, és látom, elgondolásaim helyesek voltak.
- És mégis mit képzeltél, hm!? Azt hiszed, könnyedén elhurcolhatsz magaddal csak azért, mert azt gondolod, jobb lesz? - kérdem én már túlságosan is idegesen, ugyanis sikerült neki teljesen felidegesítenie merész ötletével.
- Nem tudhatom, hogy mennyire lesz jobb, de már elfáradtam a tehertől, ami rám nehezedik. Képtelen vagyok itt tovább élni, ebben a házban, ahol minden rossz emlékem rám tör minden egyes nap... ezen kívül még téged is el kell viseljelek, azt, hogy gyerekesen magadba zárkózol... azt,hogy nem vagy hajlandó beszélni velem, mintha én tehetnék a benned összegyűlt keserűségről.
Meglep, amit közöl velem, mert mindig erős emberként tiszteltem őt, most meg itt áll előttem, és közli, hogy elege van minden keserűségből, ami az utóbbi években összegyűlt a lelkében. Kicsit elgondolkodom gyávaságán, de rá kell jöjjek, hogy nem gyáva dolog amit tett, sőt, hősies, hisz neki volt ereje nyíltan, őszintén kiönteni a lelkét nekem, egy egoista, öntelt embernek, aki sosem lenne képes ehhez hasonló dolgot tenni. Lassan felállok a kanapéról, és a konyhába megyek egy pohár vízért. Kinyitom a hűtőt, kiveszem a vizet és töltök egy pohárba. Idegesen figyeli minden tettem, fél, mit fogok újból a fejéhez vágni, de várja, hogy folytassuk beszélgetésünket. Én azonban megmakacsolom magam, és a szobám felé veszem az irányt, majd benyitva oda száraz ruhába bújok, és rádőlök az ágyamra. Aludni azonban nem tudok, folyton rágódom azon, hogy mitévő legyek. Tudom, hogy igaza van, hogy meg kell szüntetnünk a kapcsolatot a múltbeli sérelmeinkkel, azonban képtelen vagyok rá. Lassan úrrá lesz felettem az álom, és elalszom. Talán másoknak kellemes dolognak ígérkezik, azonban számomra ez egy újabb kínlódás, ugyanis újból azok az iszonyatos képek jelennek meg a szemem előtt mint minden éjszakán. Szörnyű álmomból felébredve látom, hogy a nap már rég fenn van az égen. Visszadőlök, és végül döntésre jutok. Felállok, és a fürdőszoba felé veszem az irányt. Lomhán lehámozom magamról ruháimat, és fürödni indulok. Sikeres akcióm után kiválogatok valami cuccot a szekrényből, és elindulok a konyha felé, hogy közöljem döntésemet a bátyámmal.
- Felébredtél? - néz rám kérdőn, miközben épp egy bögre teát iszogat.
- Ja - vágom oda hidegen, ami látszólag felemeli a pumpáját, de mégis próbál higgadt maradni.
- Gondolkodtál még a dolgon? - kérdi érdeklődve.
- Igen... és döntöttem - mondom ugyanolyan hangnemben, mint előbb.
- És hogy döntöttél? - kérdezi kíváncsian, és látom szemeiben, hogy fél, hogy újra megmakacsolom magam, és keresztet vetek tervére.
- Igazad van! Mármint jó lenne elköltözni... túl sok minden történt ebben az átkozott házban... s te láthatólag már nem bírod itt! - mondom úgy, mintha engem nem gyötörnének azok a hülye álmok egyfolytában, mintha olyan jól érezném magam ebben a házban, ahova csak keserűség és gyűlölet fűz. Látom arcán az elégedettséget, hogy elérte célját, és rávett a költözésre.
- Remek! Két hét múlva már az új otthonunkban leszünk, és remélhetőleg egy kissé barátságosabb környezetben - mondja derűs arccal.
- És mégis hol lesz az új otthonunk? - kérdem érdeklődve.
- A nagyapánknak volt néhány birtoka egy kis városba. Rám meg rád íratta az összeset, még a halála előtt. Mivel jobb ötletem nincs, és pénzem se, hogy egy nagyobb városba költözzünk, jobbnak találom oda költözni.
- Hát jó... És megtudhatnám mi a város neve? - kérdem egy kissé ingerülten, hiszen nem tudom, milyen körülmények között fogok ezután élni, és hát bevallom, szeretem a kényelmet.
- Konoha! - mondja mosolygó arccal, és próbál jobb kedvre deríteni, eredménytelenül.

 

A mappában található képek előnézete Fény a sötétben

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

tesztik

(Jin, 2013.10.04 21:16)

Nagyon jó lett,bárcsak én is így tudnék fogalmozni.

jooo:)

(szoszo27, 2011.03.30 10:43)

szerintem nem uncsi...egyenesen jooh ;)
így tovább ;) (L)

Re: jooo:)

(haku16, 2011.03.30 13:53)

Orulok h tetszett ^^