Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


19. Egy sokkoló nap

2011.02.12

Itachi

Vigyorogva hagyom magukra a fiatalokat, és reménykedem benne, hogy sikerül rendezniük a dolgaikat olyan képpen, hogy az én drága öcsémet ne szipokával keljen majd etetnem. Ráérősen száguldok a kihalt utcákon, bámulom a magas épületeket, a kirakatokat. Egyik ruhás üzlet előtt lefékezem, majd kiszállok az autóból, és bemegyek. Nézegetni kezdem az árut, hátha találok valami klasz polokat, jól fogna egy-kettő, mikor a hátam mögül egy vékony hangocska szólal meg.

- Ezek igazán szép darabok, azonban az anyaguk nem a legjobb. Javasolnám önnek a másik sorban levőket - ledermedek. Ez a hang... annyira ismerős. Biztos vagyok benne, hogy hallotam már valahol, nagyon régen... az nem lehet!

Hirtelen megfordulok, majd arcomra kiül a döbenet. Ő az, teljes valójában... ő az. A döbenet az ő arcára is kiül, mig perceken keresztül egymás tekintetét keresük. Hát itt vagy, talán mindig is itt voltál, ezért nem találhattam rád...

Lesüti tekintetét, szivesebben pásztáza a padlót, mintsem a szeembe nézzen. Miért jött el, miért hagyot ot, miért? Hát igen, megint az a rengeteg miért, amik egykoron megválaszólatlanul maradtak. Remélhetem azt, hogy valaha minden rendbe jön, remélhetem-e még azt, hogy most is ugyanúgy szeret, mint régen, vagy számára az már csak a mult?

Egyikünk sem szólal meg, pedig sok mondanivalónk van egymásnak, rengeteg... mit is mondhatnék neki? Talán azt, hogy bocsánat? De azt miért, hisz azt sem tudom mi rosszat tettem, mi okból hagyot egyedül engem, minden keserűségemmel. Megelégelem a kinos csendet, igy reménykedve, hogy majd válaszokat is kapok, megszólalok.

- Rég láttalak... megváltoztál - bököm ki a tutit, mintha ez nem lenne annyira nyilvánvaló... én hülye.

- Lassan öt éve... - sohajtja, majd ajkai mosolyra görbülnek.

Megint szótlanul állunk egymás előtt, tekintete messziről elkerüli enyémet, mintha félne attól, hogy ha a szemébe nézek, vége a szinjátéknak.

- Ennyi éven kersztül te itt voltál...

- Igen, ide költöztünk át a bátyámmal - válaszol keserűen.

- Mi okból? - kérdem elcsukló hangon.

- Tessék? - kérdez rá döbenten.

- Miért költöztetek el? - kérdem újból, reménykedve, hogy ezuttal választ is kapok. Egy ideig halgat, a padlot fürkészi, majd halkan megszólal.

- Ezt nem itt kéne megbeszélni Itachi-san...

- Akkor hol? Ha most itt hagylak, valószinűleg fogod a nyulcipöd, és megint lelépsz előlem... el sem bucsúztál... - felelem keserűen.

- Sajnálom. Én igazán sajnálom - válaszolja elhaló hangon, majd sirni kezd.

Buta, miért kell mindig ezt tennie? Régen is ilyen könnyen el lehetet keseriteni, aztán pedig órákon keresztül vigasztalhattam.

Kezeim önkéntlenül utána nyulnak, majd szorosan magamhoz ölelem, ugy, mint régen. Olyan jó öt a karjaim közt tudni újra, reménykedni, hogy minden úgy lesz, mint régen. Nem szól semmit, halkan hullatja könnyeit, majd egyszer csak abahadja, és visszaölel. Hirtelen olyan, mintha a paradisomba lennék, mintha angyalom a pokolból rántott volna ki, és most a kék égig emel.

- Itachi, én... én nagyon sajnálom - dünyögi elhaló hangon, majd kikászálódik karjaimból, és a pult felé indul. Meredten figyelem minden egyes lépését, majd hallom, hogy mond valamit a, mint utólag kiderült, fönökének, majd megindul felém, és belém karolva elhagya a boltot.

- Sétáljunk egyet, majd nálunk beszélgetünk. Rengeteg dolgot kell meséljek neked.

- Rendben - fogadom el meghivását, majd a társaságában elindulok a város másik felébe. Ut közben azonban nem tudok szótlan maradni, sok mindenre kiváncsi vagyok, jóbban mondva mindenre.

- A boltban dolgozol?

- Igen, már lassan három éve - válaszól mosolyogva.

- Egyetemet elvégezted-e? - folytatom a kivallatást.

- Nem, nem volt lehetőségem rá...

- Értem

- Dehogy érted - vágja rá, majd legyint egyet és folytatja utját.

Hosszú percek telnek el, miközben egymás melett lépkedünk, beszélni pedig egyikünk sem képes. Hogy miért? Talán mert a szavak, amiket kimondani készülünk, nem olyanok, amik másokra is tartozna, a kettőnk küzütti dolgokat nem beszélhetjük meg az útca közepén. Nyugod körülményekre van szükségünk egy ilyen kinos beszélgetéshez...

Néhány pillanat mulva egy társasház bejáratához érkezünk. Hikari kinyitja az ajtot, majd követem egészen a lakásukig. Betesékel a nappaliba, majd eltünik a konyhába.

- Kérsz egy teát? - kiabál ki.

- Igen, köszönöm - válaszólok.

Pár perc mulva megérkezik két gözölgő bögrével, meg egy kis tányérkával, rajta két szelet citrommal. Hát emlékszik, még erre a kicsiny kis részletre is emlékszik. Arra az éjszakára emlékszik-e? Emlékszik-e, mennyire szerettem őt, vagy már akkor tullépet az egészen, és elfelejtett mindent? Nem, nem hinném, hogy képes volt rá.

- Ahogy szereted - motyogja halkan, majd leteszi elém a tálcát.

- Köszönöm - válaszolok, majd kezembe veszem a teét, beleteszek egy szelet citromot, azzal kortyolni kezdem a meleg folyadékot. Mindketten halgatun k, mint szar a fübe. Ő nem tudom, hogy most mit érez, de én egyszerűen retegek, de szerencsére megteszi ő helyetem az elő lépést, és megszólal.

- Gondolom sok miért fogalmazodott meg benned, de talán nem leszek képes mindre felelni... most nem.

- Belekezdhetnél akkor talán, már nagyon kiváncsi vagyok - vágom hozzá durcásan, mert kezdem sejteni, hogy arra, ami a legjobban érdkel, választ nem kapok majd.

- Nem változtál semmit... - sóhajtja lemondóan, majd beszélni kezd. - Mire vagy kiváncsi, igy talán könnyebb lesz.

- Mindenre! - válaszolom egyszerűen. - De legfőképpen, miért jötetek el Tokyoból?

- Mert fontos dolgom akadt, amit nem tudtam volna ott elrendezni.

- Fontos dolog... és mégis mi lenne az? - kérdem kissé ingerülten.

- Az nem fontos most...

- Akkor szerinted mi a fontos, csak, hogy én is tisztán lássak...

- Most komolyan ezen fogsz fennakadni?

- Azt mondtad válaszolsz, akor miért nem teszed meg? - dünyögöm. - Hikari, mondd, mit titkolsz előlem?

Halgat, már percek óta csak halgat, nem szól semmit. Úgy látszik érzékeny témára tapintottam. Mi lehet a titka, mi lehet az, amit rejteget előlem?

Nem érek rá gondolkodni azonban, mert nyilik az ajtó, és régi jó barátom érkezik, két töpörtyű kiséretében.

- Hikari, hazaérkeztünk - szól óda hozzá, majd mikor meglát a húga melett üldögélni a kanapén, ledermed.

- Itachi - ejti ki csodálkozva a nevemet, majd elsétál egész ül velünk szembe.

- Hiro, Taka, menjetek mosatok kezet, hogy ebédelhessünk

- Hai - bolint az egyik, majd mindketten eltotyognak a fürdőig, hogy kezet mossanak.

Kicsit elgondolkodom, hogy vajon kinek a gyerekei lehetnek, és mi közük van nekik Hikariékhoz, de semmi értelmes válasz nem jut eszembe. Döbbenten meredek szivem választotjára, amikor a két csöpség anyukként szólitják őt.

- Kaa-san, most már ebédelhetünk? - néz rá nagy szemekkel.

- Igen Hiro. Itachi-san, velünk ebédelsz?

- Iiigen... - makogom, és magamban elismerem, hogy én nem értek itt az égvillágon semmit.

Leülünk az asztalhoz, majd Hikari tálalja is a finom ebédet. A két tökmag nyugodtan kanalazza a levest, mig szerelmem folyton a tekintetemet keresi. Nyugodt körülmények között megebédelünk, majd Hito felöltözteti a két fiút, és lemegy velük a közelben lévő játszótérre.

- Az anyuknak szólitottak, miért? - kérdem kiváncsian pár perc múlva.

- Mert az anyuk vagyok - feleli lesütött szemekkel, de azt azonban még észreveszem, ahogy halványan elmosolyodik.

Nem tudok megszólalni, annyira meglepnek szavai. Az anyuk, van két fia, akik tök egyformák... de ki lehet az apjuk? - merülnek fel bennem a kérdések, amikre válasz egyelőre nem kapok.

- Ki az apjuk? - kérdem töle, mire ő még szélesebben elmosolyodik, majd válaszól.

- Hát nem nyilvánvaló? - néz rám, majd folytatja. - Te...

Ledöbbenek, mai nap már sokadjára. Ez túl sok nekem egy napra, ismételm, túl sok. Percekig halgatok, meg sem szolalok. Önkivülléti állapotba kerülök, mig elmémben egyetlen egy szó ismétlődik szüntelen: Te!

Én, igen, én... az apjuk vagyok? Az hogy lehetséges?

- Hogy lehetséges? - dadogom.

- Emlékszel, a legelső alkalomra? - kérdi mosolyogva.

- Hogy ne emlékeznék? De az most, hogy kerül ide? - kérdem morcosan, mert megint elkerülte a válaszadást.

- Nem védekeztünk Itachi... annyira elragadt a szenvedély, hogy megfeledkeytünk védekezni... - sutogja.

- Nem hiszem el... - sóhajtom kicsit megkönyebülve. Jóbban fájna az a tudat, hogy mást szeret, hogy valaki másnak a gyerekeit hordta a szive alatt, nem az enyéimet...

- Elég nyilvánvaló a hasonlóság köztetek. Mindketen a szemed, és hajad szinét örökölték - meséli mosolyogva, és most, hogy mondja, tényleg igaz. A két töpörtyünek, fekete haja és fekete a szemszinük is. Te Menyei Szent Ramen. Van két fiam... apa vagyok...

- Ezzért jöttél el Tokyoból? - kérdem kiváncsian.

- Nem volt más választásom, illetve igen, de azt semmikép nem akartam...

- Melyik lett volna az?

- Elvetetem a magzatot...

Eyikünk sem szolal meg jó ideig, dolog, amit nem birok sokáig, igy végül megtöröm a ránk telepedett kinos csendet.

- Miért nem mondtad el? Valahogy megoldottuk volna... munkába áltam volna, segitettem volna neked felnevelni őket... miért tagadtad meg tölem őket? - kérdem keservesen, majd őrűlten kezdem keresgélni tekintetemmel az ővét.

- Épp ez az... - sóhajtja. - Mindent feladtál volna miatam, az én hibámból, azt meg nem engedhetem.

- Mi? Ha jól tudom mindketen ott voltunk azon az éjszakán, és mindketten ugyanúgy akartuk az egészet, ebben egyikünk sem hibás, talán csak én, hogy nem birtam magammal...

- Jóbb ezen nem vitatkozni. Akkor pillanatnyilag ezt láttam a legmegfelelőbnek, és egy percig sem bántam meg az, hogy megszültem őket, és a döntésem sem.

- Szolhattál volna... miért ne tetted meg? - kérdem töle elkeseredetten.

- Hát nem nyilvánvaló? - mosolyogva két keze közé szoritja arcomat, majd folytatja. - Mert szeretlek - ejti ki a szivmelengető szavakat, majd megcsokol, úgy, mint még soha. Mohon falom ajkait, majd teljesen kifuladva válunk szét a hosszas csokolozás után.

- Szeretlek - mondom ki e egyetlen szót, mire egy újab csok a válasz.

- Mi lesz ezután? - kérdem kiváncsian, mikor végre sikerül elszakadnunk a másik ajkairól.

- Te mit szeretnél? - keresi kiváncsian a tekintetem.

- Veletek lenni, hát nem nyilvánvaló? - válaszolok mosolyogva.

- Akkor igy lesz... - motyogja, majd kapok jutamul még egy cuppanosat.

- Ők tudják, hogy at apjuk vagyok? - kérdem reménykedve.

- Nem, nem tudják, hogy te vagy az. Csupán csak annyit tudnak, hogy ay apjuk külföldön dolgozik. Nem mertem nekik sokat beszélni rólad, se képet mutatni. Féltem, hogy, ha esetleg te nem akarnád őket, csak fájdalmasabb lenne nekik...

- Ostoba... - sohajtom, majd felkelek a kanapéról, és megindulok az ajtó felé.

- Hova mész? - kérdi ilyedten.

- Megkeresem a fiaim, aztán pedig elmegyünk együt egyet kirándulni - mosolygok vissza rá, majd kilépek az ajtón. - Mindjárt itt vagyunk érted.

Döbbenten mered utánam, majd becsukja az ajtot. Nem kell sokat keressem Hitót, és a fiúkat. A sarki kis játszótéren találom, miközben jol elszorakozák az időt. Pár pillanatig boldogan figyelem őke, és arra gondolok, hogy milyen jó lenne most Hito helyet a fiamimmal jétszani, mint egy igazi apa, aki nagyon szereti a gyerekeit... talán majd egy nap, ilyen önfeledten tehetik majd ezt, miután elfogadtak apjukként.

- Hito - küszürülöm meg a torkom.

- Itachi - köszön vissza. - gondolom, a húgom mindent elmondott.

- Igen, megtette - válaszolom mosolyogva.

- Milyen apának lenni? - kérdi ő vigyorogva.

- Nem tudom - sóhajtom. - Egyelőre barátkozom a gondolattal, nameg a fiaimmal - válaszolom nagy vigyorogva.

- Látom jókedved van. Ez azt jelenti, hogy nem utasitod el öket?

- Hogy tehetném? Igaz, eddig azt sem tudtam, hogy léteznek, de attól függetlenül az enyémek. Lesz, aminek lennie kell... - váalszolom, de befejezni mér nem tudom, mert egyik kicsi gyerköcöm megszólit.

- Itachi-san, eljöttél játszani? - néz rám nagy kerek szemeivel. Olyan kis cuki pofát tud vágni, hogy már most megijedek. Ha igy néznek majd rám mindketten, gyanitom semmit sem fogok megtagadni tölük...

- Játszasz velünk, Itachi-san? - kérdi a másik, mire veszem a fáradtságot, és válaszolok.

- Sajnálom fiúk, de most nem lehet. Anyátok már vár, hogy utána menjünk.

- Utána? Miért, hová készültök?- kérdi kiváncsian Hito.

- Állatkertbe - felelem mosolyogva, mire a két csöppség szeme felcsilan örömükben.

***

Kiváncsian lesik az állatokat, gyakran kérdeznek rá nyilvánvaló dolgokra, amire Hikari, meg én váltakoza válaszólunk. Mikor megtudták, hogy az apjuk vagyok, mindketten pityerege a nyakamba ugrottak, és könyörögtek, hogy többé ne menjek el. Másféle reakcióra számitottam részükről, hogy talán majd bömböli fognak, vagy utálni, azért, hogy ennyi ideig nem lehettem mellettük, de nem igy volt, és ez boldogsággal tölt el. Vacsora időben érünk haza, hozzánk, ahol drága öcsémet Sakura társaságában találom.

- Estét - köszönök.

- Estét - válaszól öcsém. - remélem nem gond, de Sakura pár napig itt lesz majd nálunk. A tesói elmentek ithonról, s megkértek, hogy ne hagyam öt magára.

- Rendben, semmi gond. Örülük, hogy minden rendben köztetek - motyogom, majd Hiro és Taka jelennek meg, és hátam mögé bujnak, mint két kicsi ijedös leányka. Úgy látszik, Hikariból is jutott beléjük valami...

- Hát ők? - kérdi öcsém lepdten.

- Fiúk, üdvözöljétek Sasuke bácsit - gugolok le eléjük, majd bátoritóan rájuk mosolygok.

- Üdv - moytogják zavartan.

- Itachi, mit is mondtál? - kérdi sokkolva, majd még jobban elkerekednek szemei, amikor megtekinti az érkező Hikarit. - Szentséges fenvalóm... - sóhajtja, majd segre esik.

Hikari helyet foglal a fiatalok mellet, majd aprólékosan mesélni kezdi a fejleményeket. Mint utólag kiderült, a lányok már ismerték egymást, söt Sakura segitet kedvesemnek a fiúkra vigyázni, amiért én is nagyon hálás vagyok. Mindeközben, fél füllel halgatózva, a vacsorát készitettem. Fél óra mulva már tálaltam is azt a családomnak, ami már nem csak Sasukéból áll, hanem azokból az emberekből, akiket nagyon szeretek, Sakura, Hikari és két gyönyörű fiam, akik imádnivalóan szeretnivalók, ők a családom.

Néhány hete reményekkel a szivemmel jöttem ebbe a városba, de sejteni se mertem, hogy itt találok rá a boldogságomra, arra az emberre, akit mindennél jobban szeretek. Most ime, itt vagyok, nyugodtan kanalazgatom a ramenem, mig családomat figyelem. Most úgy érzem, hogy teljes az életem...

 

 

 

A mappában található képek előnézete Fény a sötétben

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

hali

(haku16, 2011.02.13 21:54)

Ahoy!
Nos, köszönöm mindkettőtöknek a hozzászólást, és örülök, hogy a törim még mindig olvasható :D Nos, úgy gondoltam rendezem Irachi dolgait, legalább is részben. Megtudta, hogy van két fia, és melesleg visszakapta a szeretett nőt is. Hikarit már a történet első fejezeteiben megemlitettem, mint Itachi nagy szerelmét, akit nem tud elfeledni. Történetük szapanóperába illő, de történnek ilyenek a valóságban is. Kicsit kemény lett volna Itachit eleve apai szerepbe állitanom, igy maradt az alternativ megoldás, aminek ez bizonyult. A történet még egy ideig azonban folytatodni fog. Hogy mennyi fejezet van hátra? Fogalmam sincs... messze még a célpont. Egy ideig még nyugodtak lehettek afelöl, hogy "bearanyozom a napjaitokat."
Még egyszer köszönöm, a kritikátokat, Isten tartsa meg a jó szokásotokat.
Sayounara^^

hali

(Andie, 2011.02.13 08:53)

Nagyon jóóóóó!!!! Ezt a történetet NEM lehet megunni, imádom! Várom a folytit, ha lesz időd rá. :)

bebedance@mailbox.hu

(Fan^^, 2011.02.13 00:19)

Haku!!!!!!! Eddigi legjobb rész ami Itachiról szól!!!! Csak így tovább!! Nagyon jóó!!