Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


17. A történtek másik oldalán

2011.02.06

 

Sasuke

"

Igérem, mindig itt leszek neked, úgy, ahogy ezt egy baráttól elvárt. "

Közönséges szavak, amiket elvárunk, hogy kimondjanak, igéret, ami normális esetben boldoggá tenne, de nincs igy. Kimondta azt szót, amit az ő szájából nem akartam hallani... akkor nem, amikor rólam beszél. Barát... csak egy egyszerű barát vagyok a számára, semmi több, és gyanítom, soha nem is fog másként tekinteni rám.

Ironikus az élet... eddig a csajok szenvedtek miattam, közömbösségem miatt, de fordult a kocka, és most én szenvedek. Hogy miben? Az emberiség legveszélyesebb betegségében. Tünetei ismertek, de persze, saját magán senki sem veszi észre, mindig van valaki, aki rávezet, hogy igen, megfertőzödtél: szerelembe estél. Az én esetemben sem volt máskép. Néhány hét alatt történt az egész, én meg gyakorlatilag észre sem vettem... én barom.

Végigtürtem a filmet, idegeségemben jobbra-balra mocorogtam, de sehogy sem találtam a helyem. Dühös voltam, nagyon dühös, de nem rá, hanem saját magamra. Két órán keresztül szavait emésztettem, probáltam igazat adni neki, de egyszerűen nem ment. Hazafelé azon voltam, hogy elrejtsem idegességem, míg Sakura melettem folyton fecseget. Már fájt a fejem a sok gondolkodástól, a visszatartott feszültségtől, mikor végül betértem egy másik utcára, magam után hagyva a mosolygó lányt.

Törni, zuzni támadt kedvem, ordítani, mint valami vadállat, karjaim viszont nem mozdultak, torkomon egy hang sem jött ki, mintha valami azt sutogná: ne tedd, nem éri meg. Percekig álltam egyhelyben, probáltam kiüresíteni a fejem, de nem ment. Lassan megindultam, de othonom helyet, egy másik irányba. Már sütétedni kezdett, mire hazaértem, de ez sem tudott érdekelni. Mint valami élőhalott, érkeztem be a szóbámba, majd előszedve pár tiszta ruhát a szekrényből, elmentem tusolni.

Másnap reggel sem volt jobb. Mindenem fájt. Fájt a fejem, fájt a gyomrom az éhségtől, és egy másik szervem, ami állítólag túl érzékeny: a szívem.

Rekordgyorsasággal rohantam le a konyhába reggelizni, majd folytattam a rutinos életem, ami abból állt, hogy megint egyedül hagyom a bátyám Sakuráért. Házukhoz érkezve már nem voltam biztos a dolgomban, legszívesebben menekültem volna előle, azt kivántam, bárcsak sosem ismertem volna meg, bárcsak ne lenne ez a maró érzés, itt, a melkasomban. Szaladni kezdtem, amerre a lábaim vittek, nem érdekelt, hogy mit fog mindani, mikor látja, hogy nem érkezem, csupán csak arra vágytam, hogy megszünjön a kínzó érzés a szívemben, de nem igy történt.

Napokig folyton igy történt minden. Elsétáltam a házukig, majd irányt változtattam, a monumentumnal kötve ki végül. Napok hosszát kémleltem az eget, bámultam a nyüzső embereket a kicsiny városban, és azon gondolkodtam, hogy miként könyíthetném meg a dolgomat, de semmire sem jutottam.

Ma is ugyan azt tettem, mint az utóbbi két hétben, amikor arra eszméltem, hogy valaki leül mellém a padra. Nem figyeltem rá, de aztán mégis, valami csoda folytán, vettem a bátorságot és megszólaltam.

- Ugye milyen szépek a felhök? Mindenféle formájú van, de nem is ez vonz bennük annyira... - sóhajtom.

- Akkor? Mi vonz bennük? - kérdez rá az idegen, aki a bátyámnak bizonyul, majd az ég felé emeli tekintetét.

- A szabadságuk. Az, hogy ök nem éreznek... - válaszólom keserűen. - Jó nekik, mert nem kell megismerjék azt a fájdalmat, amit most érzek, sem azt, amit egykoron éreztem.

Halgat, nem mond semmit, helyete elmélyed gondolataiba. Percekig néma csend telepedik ránk, mire szemeimből záporként törnek elő könnyeim.

- A szabadságuk. Az, hogy ök nem éreznek... - válaszól keserűen, és olyan dolgot mond, ami megint elgondolkodtat. - Jó nekik, mert nem kell megismerjék azt a fájdalmat, amit most érzek, sem azt, amit egykoron éreztem.rok, mint egy taknyos kisgyerek, aki nem kaphatta meg, amit akart. Magához ölel, majd mikor észreveszi, hogy hullatom a könnyeket, szorosabbra fogja az ölelést.

- Oroka otouto yo... - sóhajtja, majd szótlan türi, hogy belé kapaszkodva kisírom magam.

***

Eltel tíz perc, eltel husz, majd félóra, mire befejezem a sírást. Bátyóm zsepivel kinál, mit persze el is fogadok, majd megtörölgetem kisírt szemeim. Itachi feláll, ajd int, hogy ideje hazamenni, de nekem semmi kedvem hozzá, jó itt nekem, a friss levegőn. Végül megemberelem magam, és utána sietek. Leérve a kagék emlékművének tetejéről egy nemkívánt személyt tekintek meg. Döbbenten mered rám, mintha szellemet látna, de hát csak nem festhetek olyan szörnyen ki...

Itachi int, hogy ő hazamegy, de én nyugodtan beszéljek a lánnyal, mert ideje lenne tisztázni egyetmást. Szemezni kezdünk, majd érzem, hogy legszívesebben anyakamba ugrana, de nem tesz egy lépést sem felém, igy megteszem én helyette. Valami érthetetlen ok miatt büntudatot érzek, azért, hogy csak amugy eltüntem, egyik napról a masikra, és semmi hírt nem adtam afelöl, hogy élek-e, vagy sem. Kezeim önkétlen életre kelve ölelik át gyönge testét, minek melegsége oldani kezdi a szívemben lévő fájdalmat.

- Sajnálom, hogy nem mentem érted... - sóhajtom.

- Nem baj, örülök, hogy nincs semmi bajod - mosolyog rám, mire én döbbenten meredek rá.

- Aggódtál értem? - kérdem kétségek közt.

- Persze, hogy aggódtam miattad, te hülye. Csa úgy, egyik napról a mésikra eltüntél, én meg azt sem tudtam, hogy hol kereshetlek. Nagy szemétség volt ez töled - szid le, mint egy dühös anyuka, minek hatására megint megölelem.

- Sajnálom. Nem akartam gondot okozni...

- Semmi gond, lényeg, hogy egyben vagy - leheli, majd viszonozza az ölelést. Boldogsággal tölt el a gondolat, hogy karjai közt lehetek, és abban a pillanatban az kivánom, hogy bárcsak leállna az idő, bárcsak mindig igy ölelne, bárcsak viszont szeretne, de közbeszól a sors, egy ismeretlen alak jelképében.

- Ah, plakáthomlok, micsoda meglepetés. Csaknem pasizol? Apáca létedre... Kár szegény fiúért, pedig igazán jó példány - nyávogja, majd rám kacsint. Tipikus cicababa viselkedés.

- Ino malac, mi volna, ha vissza huznál a ketrecedbe röfögni? És ám nem, nem pas... - próbálja kiosztani, mire agyamban egy őrült terv körvonalazódik, és anélkül, hogy Sakurával konzultálnák, belekezdek jelentéktelen játékomba.

- Gyere kincsem, nem éri meg, hogy egy ilyen hárpiára pazarold a drága időnket, még a végén lekéssük a filmet - vágok Sakura szavába mézes-mázos hangon, min draga "támadónk" elcsódálkózik.

- Ti jártok? - jön a döbbent kérdés.

- Nem - válaszol Sakura, mire én gyorsan kijavítom őt.

- Igen - válaszólom határozottan.

- Mi?

- Járunk, már lassan egy éve, és mivel most bátyámmal együt ideköltöztünk, több időt tölthetek ez én eggyetlen cseresznevirágommal - hazudom rezenéstelen arcal, majd Sakurára pillantok, aki szinte felfal a tekíntetével. Biztatás képpen rákacsintok, majd intek, hogy száljon be a játékban, amit láthatólag meg is ért, és ő is belekezd a hazúdózásba.

- Nos, hát ige... - dadogja. - Eddig sajnos távkapcsolatban éltünk, de ezután bepotoljuk azt a rengeteg időt, ugye pufóka? - kérdezi gunyosan. Mi van? Puhóka? Hogy minek nevezett engem? Mi vagyok én, holmi plüs állat, amit az ágy felett örizget. Olyannyira felidegesít becézése, hogy most és nekdem el fenyegetően viyatni őt.

- Mit gondoltok, ma pottyantam le a fáról? Bárki kiszurná, hogy ti nem jártok, söt, még egymás esete sem vagytok - nem drága, te tényleg nem ma pottyantál le a fáról, de hát miért is legyen igazad... majd bebízonyítom én neked, hogy igen, ma szottyantál le az elmafáról. Sakurában egyre jobban kezd nönni a feszültség, már-már azon gondolkodik, hogy megüti a szökét, de úgy döntök, hogy közbelépek inkább, még mielött eldurvulnak a dolgok.

- Ugyan drágám... ez a boszorkány miatt képes lennél bemocskolni a kezeid? Nem éri meg... - suttogom, majd olyat teszek, ami engem is megdöbbent. Megcsokolom, de nem akárhogy, lágyan, szabadúlási esélyt adva Sakurának. Rettegek attól, hogy netán elhúzódik tölem, felpofoz, és hozzám vágja, hogy soha töbé nem akar látni, de nem ez történik. Eltünik a félelem, amikor szerelmem visszacsokol, olyan hevesen, hogy meglepődöm rajta. Egy kezdő mégis honnan tudja, hogy mit kell tennie? Sajnos a kellemes, bizsergető érzés megszűnik, ajkaink szétválásakor, de nem is jutt időm feleszmélni, mert Sakura elindul, majd megragadva a karom, örült ütemben, ráncigálni kezd maga után, nyomunkba hagyva a döbbent szőkét.

 

A mappában található képek előnézete Fény a sötétben

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.