Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


16. Ajkaidnak édes ize

2011.02.05

Sakura

Két hét, két unalmas hét telt el azota, hogy utoljára láttam. Multhét szombatjára beszéltünk meg egy mozizást, de nem jött utánam... Vártam rá, minden eggyes nap vártam rá, hogy érkezzen, sokszor kiültem a ház elé, abban reménykedve, hogy eljön, de mégcsak az árnyékát sem tekinthettem meg. Mérges voltam magamra, iszonyatosan, legszívesebben mindent széttörtem volna, úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, akinek elvették a játékat, csakhogy tölem valami értékesebbet vett el a sors: a legjobb barátom.

Annyit szenvedtem, annyi éjjelt átsírtam reménykedve, hogy csak egy rossz álom volt az egész, és a szüleim még mindig élnek, itt vannak nekem, és jobban szeretnek, mint valaha, de nem volt igy. Annyira vágytam rá, hogy haljam apám zajos horkolását, anyám fenyegető hangját, de többé nem halhattam, csupán az emlékezetemben maradt emlékük.

Gyakran átnemtem Suigetsu szobájába, bebujtam mellé a paplan alá, és melkasára dönte fejem aludtam el, reggel pedig szegény szinte guttát kapot látványomtól, de végül batakargatott és haygott tovább pihenni. Egy idő után neki is megszokottá vált, hogy éjjel átmászok hozzá, igy végül már meg sem lepődött. Hogy miért tettem ezt? Mert rettegtem, féltem, hogy őt is elveszik melőlem, és azt végkép nem akartam. Imádtam a bátyámmal lenni, olyan volt nekem, mint a legjobb barátom, de ez sem tartott sokáig. Mikor bekerült a licibe, minden megváltozott. Rengeteg tanulnivalója volt, és mikor végre szabad lehetett volna, akkor inkább a srácokkal elment focizni, vagy bulizni. Retenetesen féltékeny voltam, és idegesített a gondolat, hogy a bátyám helyetem más, idegenek társaságát válaszotta. Akkor megfogadtam, hogy többé soha, senkinek sem engedem meg, hogy elvegye tölem a számomra legnagyobb értéket, és lá, megint kudarcot vallotam. Évek óta egyedül voltam, mindenki azt állította, hogy a barátom, de a bajban mind elhagytak. Egyedül Naruto volt az, aki kitartott melletem, akire számíthattam, azonban őt sem nevezhettem a barátomnak, csupán egy havernek, egy sorstársnak.

Különös nap volt az, amikor elöször találkoztam Sasukéval. Éppen menekülni probáltam az úgymond barátaim elől, mikor őbelé ütköztem. Akkor még nem is sejtettem, hogy ennyire kötödni fogok hozzá, hogy annyira vágyom majd, közelségére, mosolyára. Azt hittem eltünik az életemből, többé soha nem látom, de nem igy történt. Másnap megjelent nálunk, öszebarátkoztunk, azután pedig szinte elválaszthatatlanok voltunk. Már csak enni, és aludni ment haza, ezért kicsit rösteltem is, hogy szegény egész szabadidejét velem tölti el, de úgy láttam, hogy őt ez nem zavarta. Akkor miért, miért hagyott magmamra ő is? Mit étettem ellene, mit mondtam amivel megsérthettem? Fogalmam sincs.

A sok gondolkozába belefájdult a fejem, igy gondoltam, hogy lemegyek a konyhába, és keresek valami fájdalomcsílapítót. Alig száltam ki az ágyamból, Hidan morogó hangját hallhattam, miközben azt ordíbálta, hogy engem keresnek. Izgatottan szaladtam le a lépcsökön, ezér majdnem el is hasaltam, de pillanatnyilag nem is érdekelt. Szívem mélyén abban reménykedtem, hogy Sasuke keres, hogy elnézést kér, azért, amiért nem jött el a mgbeszélt időpontban, de csalodnom kellet.

 

- Szia Sakura, és vagyok az, Itachi.

- Áh, értem... - válaszolok egy sóhajtva.

- Csak nem másvalakire számítottál? - kiváncsiskodik. Telitalállat! Tényleg másvalakire számitattam, az öcsédre, de ö persze nem képes hirt adni maga felöl.

- Nem, de... nah szóval, azt reméltem, hogy Sasuke az - nyögöm ki végül.

- Valami baj van, öszevesztetek? - teszi fel azt a kérdést ami engem is nyugtalanit egy ideje. Vajon öszevesztünk valamin, én meg csak úgy, egyik pillanatról a másikig elfelejtettem, de nem kapok rá választ.

- Nem tudom... egyik napról a másikra megváltozott. Mult hétvégére megbeszéltünk egy mozizást, de nem jelent meg. Megsértettem valamivel? Aggódom érte... - lehelem letörten.

- Én is, sajnálom, ha zavartalak, de most le kell tegyem. Hello.

Még kinyögök egy hellot, majd leteszem a kagylot, és amilyen gyorsan jöttem, olyan gyorsan viharzok vissza a szobámba. Negyed orán kereszül sajnálom magam, majd rájövök, hogy igazán éjhes vagyok, igy veszem a fáradtságot, és lemegyek reggelizni. Mikor azonban leérek a nappaliba, a telefon úból megszolal, igy kénztelen vagyok elöbb válaszolni, aztán kajálni.

 

- Hallo - szolok bele a készülékbe.

- Sakura, bocs, én vagyok az - válaszol Itachi.

- Semmi baj, mi a gond? - kérdem hivásának okát.

- Azt akartam kérdezni, hogy Sasukénak van-e valami kedvenc helye itt, nekem sajnos nem beszélt róla. Fontos lenne - hadarja egy szuszra. Gyorsan gondolkodni kezdek, hogy vajon van-e ilyen hely, de egyelőre semmi sem rémlik be.

- Nos, ööö... - dadogom. - Megvan! - kiáltok fel büszkén, mintha valami kvizjátékban lévő kérdésre találtam volna meg a választ. - Imádja a kőbe vésett Hokagek arcképe tetejéről lesni a tájat. Multkor azt mondta, hogy az a legszebb hely, mert onnan bármerre ellehet látni... - válaszolom boldogan.

- Köszönöm, hello - válasol, majd még mielőtt elköszönhetnék kikapcsolja a telefont, és meg csak bámulok magam elé, hogy most meg mi van? Sokként hat rám a felismerés, hogy

Sasuke valami ostobaságot készül véghezvinni. Eszevezetten rohanva esek be a szobámba, majd valami ruhát szedve magamra a monumentum felé veszem az irányt. Az uton folyton arra gondolok, hogy mit vétettem elene, hogy mit mondhattam, ami ennyire kiakasztotta, hogy mit tehetnék azért, hogy megbocséjtson, de semmi jó ötlet nem jut az eszembe. Mire a Hokagék emlékművéhez érkezem, Sasukét tekintem meg Itachi társaságában, és nincs valami jó állapotban. Hát tényleg történt valami, én meg annyira elvoltam foglalva magammal, hogy észre sem vettem. A szemembe néz, mélyen, majd rámmosolyog, mintha mi sem történt volna. Itachi beül a kormány mögé, majd még mond valamit Sasukénak, és azzal elhajt. Legszívesebben karjaiba szaladnék, de lábaim ellent mondanak nekem. Úgy érzem, mintha a földbe gyökereztek volna, meg sem birtam mozdulni, de szerencsére Sasuke megtette helyetem azt a néhány lépésnyi különbséget, majd szorosan magához ölelt.

- Sajnálom, hogy nem mentem érted... - kér bocsátot, fene tudja miért, hisz én kéne ezt tegyem, nem ő, még akkor is, ha fogalmam sincs, hogy kit követtem el ellene.

- Nem baj, örülök, hogy nincs semmi bajod - mosolygok rá, mire ő döbbenten mered rám.

- Aggódtál értem? - kérdi kételkedve saját szavaiba.

- Persze, hogy aggódtam miattad, te hülye. Csa úgy, egyik napról a mésikra eltüntél, én meg azt sem tudtam, hogy hol kereshetlek. Nagy szemétség volt ez töled - szidom le, mire ő újból megölel.

- Sajnálom. Nem akartam gondot okozni...

- Semmi gond, lényeg, hogy egyben vagy - ölelek vissza kiélvezve a pillanatot, de sajnos, mint más jó, ez sem tart sokáig, ugyanis drága elenfelem közbeszol.

- Ah, plakáthomlok, micsoda meglepetés. Csaknem pasizol? Apáca létedre... Kár szegény fiúért, pedig igazán jó példány - kacsint rá Sasukéra, akit egyáltalán nem érdekli zaklatom.

- Ino malac, mi volna, ha vissza huznál a ketrecedbe röfögni? És ám nem, nem pas... - probálom jól kiostani, de Sasuke közbeszol.

- Gyere kincsem, nem éri meg, hogy egy ilyen hárpiára pazarold a drága időnket, még a végén lekéssük a filmet - soz oda neki mézes-mázos hangon.

- Ti jártok? - jön a döbbent kérdés Inotól.

- Nem.

- Igen!

- Mi?

- Járunk, már lassan egy éve, és mivel most bátyámmal együt ideköltöztünk, több időt tölthetek ez én eggyetlen cseresznevirágommal - hogy mi van? Ennek teljesen elment az esze? Ez nem normális. Szúros tekinettel meredek a nagyképű Uchihara, aki rámkacsint, hogy minden rendben van, és száljak én is bele a játékba.

- Nos, hát ige... - dadogom. - Eddig sajnos távkapcsolatban éltünk, de ezután bepotoljuk azt a rengeteg időt, ugye pufóka? - kérdem gunyosan Sasukétól. Ha játék, akkor legyen játék. Az én drága "pasimnak" természetesen nem tetszik a megnevezés, ami magyarázatot add arra, hogy miért méréget gyilkoló tekintettel.

- Mit gondoltok, ma pottyantam le a fáról? Bárki kiszurná, hogy ti nem jártok, söt, még egymás esete sem vagytok - ölt nyelvet felénk Ino elégedetten vigyorogva, mire bennem kiveri a biztosítékot. Már épp azon vagyok, hogy jól kupánvágjam, mire Sasuke maga felé fordít, és kedvesen kezd beszélni hozzám.

- Ugyan drágám... ez a boszorkány miatt képes lennél bemocskolni a kezeid? Nem éri meg... - leheli elhaló hangon, majd olyat tesz ami teljesen megdöbbent. Lassan érinti ajkait enyémekhez, mintha attól féle porcelánból vannak, és bármalyik pillanatban eltörhetnek, de akkor rájövök, hogy valószínüleg azért teszi ezt, hogy ellökhessem, ha akarom, de én valami okból kifolyólag nem teszem ezt, helyette izlelgetni kezdem puha ajkait, mígnem arra ébredek fel, hogy színte falfalom őt. Belenyög a csokba, majd mélyíti azt, igy nyelve a számba kezd kutakodni. Szavakban nem önthető az az érzés, amit keltett bennem, az a kellemes melegség, ami átjárja az egész testemet. Kifulladva, csalódottan és dühösen távolodok el ajkaitól, majd szóra sem méltatva belékarolok, majd magam után rángatom, egyedül hagyva a döbbent tekintetű Inot.

 

A mappában található képek előnézete Fény a sötétben

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

jááj...

(szoszo27, 2011.03.30 15:44)

imádom ezt a ficcet;)) nagyoon jooh (L)

Re: jááj...

(haku16, 2011.03.30 19:52)

Örülök, hogy tetszik :D

Hali

(haku16, 2011.02.07 14:13)

Nos, a gyorsasagom eddig tartott, ezutan nem tudom, hogy milyen gyakran frisithetek majd, sajnos a suli miat sok mindenrol le kell mondjak, mert egyszere tobb dologra koncentralni eleg nehez dolog. Persze ezentul is megprobalok legalabb heti egy fejezetet kitenni, ha pedig nem sikerulne, akkor lesz mas fris. Igen, a legjobb reszeknel hagyom abba a leggyakrabban, mert nem akarom elrontani a befejezeset, szerintem igy jo ahogy van.
Koszi a hozzaszolast, orulok, hogy nem sajnalod azt a ket percet, amig egy picinyke uzenetet hagysz magad utan:D
Udv.: haku-chan^^

hali

(Andie, 2011.02.05 13:12)

Nagyon jó! Az meg még jobb hogy ilyen hamar, alig várom a folytatást, mindig a legjobb résznél hagyod abba. :)