Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


15. Testvéri szeretet

2011.02.04

Itachi

Több hete figyelem öcsém fura viselkedését. Az elein azt hittem, hogy talán beteg, de végül rá kellet jönnöm, hogy szerelmes, és ezt ő maga is beismerte. Nem lepödtem meg a kijelentésén, mert egy ideje már gyanítotam, hogy több van köztük, mint barátság, legalább is Sasuke részéről, de mégis, egy dolog nyugtalanított. Miért ilyen letört, ha szerelmes? Miért zárkozik be órákra a szóbájába, miért nem hajlandó rendesen táplálkozni? Hát persze, egyoldalú szerelem. Miután rájöttem, hogy mi a "kis" bökennő, megpróbáltam segíteni neki, de ő nem hagyta. Makacskodott, hogy nincs semmi baj, minden rendben van, s közben olyan keserű arcot vágott, hogy még én is megsajnáltam. Szenved. Szenved mint egy kutya, és nem akar tenni semmit ellene, fene tudja mi ókból.

Lassan két hete ugyanaz van minden nap. Reggel felkell, megreggelizik, és már indul is Sakurához, este peddig olyan fáradtan ér haza, hogy egy ép mondatot sem képes összatenni. Ha igy folytatja, a korházban köt ki. Napok óta probálok beszélgetést kezdeményezni vele, de ő mindig lefujja, valami ókból kifolyólag. Megelégelve a dolgokat, ugy döntöttem, hogy valamit teszek a jóügy érdekében, és beszélek az öcsém fejével, hogy állítsa le magát ezzel a viselkedéssel, míg komolyabb baja esik, mert igazán kezdtem aggódni érte.

Ma is ugyan az történt, felkellt, megreggelizett, és indult is Sakurához, engem peddig megint egyedül hagyot. Jó testvér ő, mi? Na jó, most nincs időm panaszkodni. Este hat körül érkezett haza, még nyúzottabban, mint eddig valaha. Elment, kezet mosott, majd leült a kanapéra mellém, de megszólani már nem volt ereje. Néhany perc mulva azont vettem észre magam, hogy öcsém, a válamon pihentetve fejét, elaludt. Olyan nyugodtnak tünt, annyira békésen aludt, hogy nem volt szívem felkölteni, igy inkább lefektettem a kanapéra, és jól betakargattam, nehogy megfázzon, miközben elhatároztam, hogy hólnap mindenképp beszélnem kell vele. Néhány percig még figyeltem a mosolygó arcát, végül megembereltem magam, és elmentem lefeküdni. Előre sajnáltam szegényt, mert az a kanapé nem igazán kényelmes, csak ülőalkalmatosságként szolgált minket, eddig.

Reggel fél tíz körül kelltem fel, legnagyobb meglepetésemre Sasuke még mindig huzta a lóbört, miközben szorosan szorongatta a takarot. Nem akartam felkölteni, hadd aludja ki magát, igy elindultam a konhába, reggelit készíteni. Mikor mindennel végeztem, és már csak a tálalás maradt volna hátra, Sasuke kómás ábrázatával találtam szembe magam. Egy szót sem szolva foglalt helyet, majd nekiált a neki előkészítet pírítósnak, s közben nagyokat kortyolgatott a teájából. Csak nézni, hogy mit művel magával, fájdalmas volt, igy nem haboztam többé, és rátértem az engem aggasztó dolgok megbeszélésére.

- Sasuke - szólítom meg.

- Hm? - ennyi a válasz.

- Szóval, arról akartam beszélni, hogy ideje lenne abahagyni ezt az önsorsrontó életmodot. Csak rádnézni fájdalmas - sóhajtom.

- Miről beszélsz? Tök jol vagyok - mond ellent nekem, majd újból harap eggyet a pírítosból.

- Persze, én meg a nyári mikulás vagyok - poénkodom. - Nem tudom, hogy mi bajad van, és sejtem, ha megkérdezném sem mondanád el, de légyszíves vigyáz kicsit jobban magadra. Az este is mikor hazaértél, úgy néztél ki, mint egy élő hulla. Néhany perc alatt, a legkényelmetlenebb helyen képes voltál bealudni, annyira kifárasztóttad magad. Ha nem pihened ki endesen magad, még adódhatnak gondjaid miatta. Szóval, még egyszer megkérlek, hogy vigyáz jobban magadra - fejezem be mondandóm, majd én is nekilátok a reggelimnek.

Beáll a kínos csend, és ő még választ nem hangoztatott, igy kezdek kicsit megijedni, hogy talán nem értette meg, hogy mit akartam mondani, peddig elég világosan beszéltem. Épp azon agyaltam, hogy miként adhatnám a tudtára, hogy nem azért kérem ezt töle, mert költséges lenne, ha most lebetegedne, hanem mert tényleg érdekel, hogy mi van vele, de ekkor megszólal, olyan hangon, hogy a legszívesebben elsírnám magam.

- Tudod, elviselhetetlen ez az érzés, idebent - leheli halkan, míg, melkasa táján, a polóját szorongatja. - Olyan, mintha szét akarna szakítani, minta darabokra esnél, és nincs az a tű, az a cérna, amivel össze lehetne varni a részeit. Hát ilyen a szerelem, atomjaidra bont szét, azt sem tudod, hogy hol az eszed? Hát akkor én nem akarok belőle, tartsa meg magának a fenvaló - ejti ki e maró szavakat gyászos hangnemben, majd feláll, és elvíharzik a konyhából, én pedig szájtátva emésztem elhangzott szavait.

Percek telnek ell, míg felocsudok ámulatomból, igy, mire utána eredek, már csak hült helyét találom. Aggódom érte, féltem, hogy képes lesz valami ostobaságot tenni elkeseredetségében, igy gyorsan tárcsázom Sakura számát, hogy kiderítsem mi baja van Sasukénak. A telefon kicseng, majd néhány másodperc mulva beleszol egy férfihang.

- Hallo

- Hallo, Sakura othon van? - kérdem reménykedve.

- Igen, egy pillanat - válaszol, és már csak azt hallom halkan, hogy telefonhoz hívja a lányt. - Adom.

- Köszönöm - válaszolok, majd meghallom a lány hangját. - Szia Sakura, és vagyok az, Itachi.

- Áh, értem - válaszol, majd nagyot sóhajt.

- Csak nem másvalakire számítottál? - kiváncsiskodom.

- Nem, de... nah szóval, azt reméltem, hogy Sasuke az - válaszol letörten.

- Valami baj van, öszevesztetek? - hadarom izgatottan.

- Nem tudom... egyik napról a másikra megváltozott. Mult hétvégére megbeszéltünk egy mozizást, de nem jelent meg. Megsértettem valamivel? Aggódom érte... - sóhajtja.

- Én is, sajnálom, ha zavartalak, de most le kell tegyem. Hello - bucsuzom el, és mielött kinyomnám a készüléket még hallom, ahogy ő is elbucsúzik töllem.

Aggódom, ezt mondta, és én is igy érzek. Aggódom miatta, talán most jobban, mint valaha tettem. Viharként vonulok át a nappalin, majd gyorsan cipöt huzok, majd kocsikulcsokat a zsebembe mélyeszte kirohanok az utcára. Mint őrűlt vezetek a néptelen utcákon, míg tekintetem Sasukét keresi, de sehol sem találom. Jobb ötletem nem lévén újra tárcsázom Sakuráékat, és hála a fenvalónak válaszól is.

- Sakura, bocs, én vagyok az

- Semmi baj, mi a gond?

- Azt akartam kérdezni, hogy Sasukénak van-e valami kedvenc helye itt, nekem sajnos nem beszélt róla. Fontos lenne - hadarom egy szuszra.

- Nos, ööö... megvan, imádja a kőbe vésett monumentum tetejéről lesni a tájat. Multkor azt mondta, hogy az a legszebb hely, mert onnan bármerre ellehet látni - feleli izgatottan.

- Köszönöm, hello - válaszolom, még mielött elbucsúzna.

Néhány percen belül, pánikszerűen szökök ki az autóból, majd szaladni kezdek a monumentum tetejére vezető lépcsőkön. Kifáradtan értem fel a szikla tetejére, kifujtam a levegőt, és már indultam is volna Sasuke nyomába. Pár méterre tölem, egy padon üldögélt, és az eget bámulta. Annyira nyugodt volt a tekintette, minta most kötötték volna meg a világbékét, aminek ő is tanuja lehetett. Örültem, hogy épségben találtam rá, hogy nem csinált semmi ostobaságot, igy vártam, míg szevezetem visszaáll a megszokott ritmusába. Mikor már rendesen vettem a levegöt, lassan mellé sétáltam, és leültem a padra, ő viszont rám se tekintett, de biztos voltam abban, hogy észrevette jötömet. Néhány perc halgatás után végül megszólalt.

- Ugye milyen szépek a felhök? Mindenféle formájú van, de nem is ez vonz bennük annyira... - sóhajtja.

- Akkor? Mi vonz bennük? - kérdek rá, majd az ég felé emelem tekintetem.

- A szabadságuk. Az, hogy ök nem éreznek... - válaszól keserűen, és olyan dolgot mond, ami megint elgondolkodtat. - Jó nekik, mert nem kell megismerjék azt a fájdalmat, amit most érzek, sem azt, amit egykoron éreztem.

Nem mondta ki, de tudom, hogy mire gondolt. Érzékeny, nagyon is az, és még mai napig nem jött rá, hogy miként könnyíthetne a dolgán. Magába roskad, szenved, ahelyet, hogy valamit tenne ellene. Viselkedése akkár egy gyereké, de meg tudom érteni. Tudom milyen szeretni valakit, milyen igazán boldognak lenni, és azt is tudom, hogy milyen, mikor a paradicsomból, egyszerre a pokolba kötsz ki, és rájösz, hogy akit egykoron nagyon szerettél, többé nincs veled, többé nem ölelheted. Magamhoz ölelem, hogy érezze: szeretem őt. Ő az egyetlen ember, aki mindvégig meletem volt, akit családomnak nevezhetek, aki, tudom, hogy ugyanigy tenne a helyemben, ahogyan most én cselekszem.

- Oroka otouto yo - lehelem halkan, majd szorosabbra fogva az ölelést türöm, hogy ásztatja a polómat.

 

A mappában található képek előnézete Fény a sötétben

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.