Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


12.Első kínos percek

2010.12.30

 

 

12.Első kínos percek

Sasuke

- 'Reggelt! - köszönök bátyámnak, aki a kanapén kuksolva megint olvas. Hát ez felettébb feltûnõ. Lassan én fogom azt hinni, hogy elvittek az ufók, több tesztalany kíséretében, és rossz helyre vitték vissza õket, nekem meg jutott a bátyám helyet egy könyveket bújó majom. Mondjuk azért kissé barátságosabb, és nem is megy az agyamra annyira mint régen, de azért inkább maradok a jó öreg bátyómnál, mint valami földönkívüli izé-bizével. Nah jó, legyünk komolyak, biztos csak unalmában olvasgat, az mégis jobb, mintha inna, vagy füvezne.

- Reggelt neked is - pillant rám, majd elteszi a könyvet maga mellé. - Rég felkeltél? - kérdi némi érdeklõdéssel.

- Hát elégé, csak nem volt kedvem kimászni az ágyból - ecsetelem egy ásítás kíséretébe.

- Mit csináltál tegnap egész nap, hogy ennyire kidõltél? - nézz rám vigyorogva. Hú, hogy ez a vigyora mennyire idegesítõ, és még el ne felejtsem, idióta is.

- Hogy mit csináltam tegnap? - kérdem vissza, csak azért, hogy húzzam kicsit az idegeit. - Aj-jaj, hm... - folytattam téve a hülyét. Reakciója csupán csak annyi volt, hogy jól mellbevert, jelezve ezzel, hogy unja a játszadozást. Végül megadtam neki a várt választ. - Sakurával várost nézni voltunk. Alig álltam a lábamon mikor hazaértem - magyarázom nagy lelkesen. - Sakura? Két napja folyton ezt a nevet hallom a szádból. Csak nem szerelmes vagy, öcskös? - Szerelmes? Ez a fogalom nem létezik a szótáromban! - jelentem ki büszkén, bár nem érzem, hogy jogosan mondom. Talán létezik a szótáramban az, hogy szerelem, csak én még nem éltem át ezt az érzelmet, csupán ábrándozok róla. Jó lenne normális kamaszként szerelmesnek lenni, felhõtlenül boldog valakivel, aki viszontszeret. Eddigi életembõl hiányoztak az efféle érzések, szóval nem vagyok nagy szakértõ ezen a téren.

- Ja, persze, én meg a húsvéti nyuszi vagyok! Mindegy is. A te bajod, ha ennyire vak vagy! - indul el a konyha felé.

Egy hét telt el, mióta Konohaba érkeztünk. Barátságom a bátyámmal és Sakurával is egyre gyöngyözõbbé vált. Gyakran jártam át a lányhoz, vagy csak éppen érte, hogy együtt töltsünk kis idõt, no meg, hogy ne legyek egyedül.

Ma is ugyan úgy, mint eddig, korán keltem. Fél óráig még heverésztem az ágyba, majd úgy döntöttem, hogy összeszedem magam, és eszek valamit. Negyed órán belül szalonképesen lebaktattam a konyhába, ahol Itachit találtam. Kezében a megszokott napilappal ült az asztalnál, míg meleg teáját szürcsölte.

- Felkeltél? - teszi fel a szokásos kérdést, amivel már az õrületbe kerget. Hát szerinte, ha itt vagyok elõtte, frissen akkor még alszom, vagy mi? Vagy csak neki ilyen nehéz felfogni a dolgokat? - Ja - válaszolom röviden, majd leülök a helyemre, és gyorsan megreggelizem. Itachi miután végzett az újság elolvasással, még kikotyogott annyit, hogy elmegy valahová, majd távozott is.

Semmi ötletem nem lévén, hogy hogyan tovább, csak az a kényszer a fejemben, hogy ki kéne mozdulni a házból, elindultam kifelé. Nem túl sietõsen kiléptem az ajtón, majd bezártam magam után és elindultam az utcán. Negyed órája egyedül koptattam a poros járdát, emberek jöttek-mentek mellettem, de én persze egyet sem ismertem. Végül egyik utca sarkán megpillantottam Sakurat, aki ám nem volt egyedül. Egy fehéres-kékes hajú fickó és két négyéves szerû kisfiú társaságában volt. Kicsit meglepett a látvány, mivel arról nem mesélt, hogy lenne a családjukban kisgyerek, még arról sem, hogy valamelyik bátyja meg lenne házasodva. Kicsit fura volt nekem ez az egész dolog. Ámulatból felébredve eléjük totyogok és köszönök nekik.

- Helló! - üdvözlöm õket.
- Ah, Sasuke. Szia! - mosolyog rám barátom.
- Sasuke? Sakura
, ez az a pasi, akirõl annyit áradozol? - néz rá vigyorogva bátyja, ezzel teljesen zavarba hozva Sakurát, minek jele csupán csak két rózsaszín foltocska volt bizonyítéka. Szóval rólam áradozik a bátyjának? Érdekesen hangzik! De vajon miket mesél rólam neki? - gondolkodom.
- Igen, õ Sasuke! Õ pedig a kisebbik bátyám, Suigetsu - mosolyog rám zavartan. Már csak az kellene, hogy a tarkóját vakargassa zavarában és elnevetném magam. De ugye nem illik más szerencsétlenségét kinevetni. Végül bátyja felém nyújtja jobb karját ismerkedés képpen, persze gesztusára azonnal reagálok. Én csupán csak annyit mondok, hogy örülök, hogy végre személyesen megismerhetem, õ azonban nem annyira szûkszavú, mint én.
- Én is örülök, fõleg, hogy képes vagy elviselni az ütõdött hugicám hóbortjait, na meg végighallgatni szófosásait - vigyorog rám. Hát ez sem az udvariasságról híres. Szegény Sakura lehajtott fejjel szégyenkezik, míg a két kisember kezét szorongatja.

- Sakura onne-san? Valami baj van? - szólal meg egyikük.

- Nem, nincs semmi baj Hiro - emeli rá tekintetét, majd, hogy bizonyítsa igazát, kényszeredetten rámosolyog a törpére.

- Biztos Sakura-san? - kérdi a másik is.

- Biztos Taka! Ne aggódjatok, nem lesz semmi baj, csak ugye a drágalátos Suigetsu bácsikátok hozza a szokásos bunkó formáját - magyarázza a gyerekeknek, és egy fintort vágva int bátyja felé. Nagyon vicces kis jelenet volt, és végül megismertem még három embert Konohaba. Noha egy közülük Sakura bunkó bátyja, a másik kettõ meg két kisember, akik tökéletesen identikusak.

- Amúgy Sasuke, itt Hiroshi és Hirotaka. Egyik barátunk fiai, s mivel egyedül neveli õket, neki meg fontos dolga volt, és így mi vigyázunk ma rájuk. Ja, és fiúk, õ itt Uchiha Sasuke - mutatott be egymásnak hármunkat. Nagyon aranyos kisfiúk, és ami kissé meglepõ, hogy mindkettõnek ébenfekete haja és ugyan csak fekete szemeik vannak. Tisztára úgy néznek ki, mint én Sakura házában látott képen, gyerekkoromban.

- Sakura, menni kéne, még nem ebédeltek a fiúk, biztos éhesek már - szól rá bátyja.
- Igen tudom. Sasuke, nincs kedved átjönni hozzánk? - kérdez mosolyogva. Kicsit elgondolkodom ajánlatán, végül rájövök, hogy úgy sincs jobb dolgom.
- Miért is ne - válaszolok én is mosolyogva.
- Na akkor indulás! - parancsolt rá a két kisemberre, és már indult is velünk hazafelé, én még követtem õket Suigetsu mellett. Nemsokára meg is érkeztünk hozzájuk, majd nyílt az ajtó és a két tökmag szaladt is be a nappaliban ücsörgõ egyedhez.
- Hé, nem muszáj megfojtani - hallatszott bentrõl egy éles nevetés.
Mikor beértünk a nappaliba csak akkor vettem észre, hogy Hidan lehet, Sakura nagyobbik bátyja, akit kínoznak az ikrek.
- Áh, látom, vendégünk van. Csak nem a nagy és híres Uchiha Sasuke? - néz rám vigyorogva, mivel teljesen zavarba hozz, és nem csak engem, hanem Sakurat is, aki valószínûleg elásná magát szégyenébe, hogy folyton beégetik a bátyjai elõttem. Mondjuk én is szívesen elbújnék a világ elöl, ha netán Itachi elkezdene hülyeségekrõl áradozni a barátok elõtt. Végül fapofát erõltetek magamra, és beismerem, hogy igen, én vagyok a "nagy és híres" Uchiha Sasuke.

- Gondoltam, hogy te lehetsz Sasuke. Sakura részletes beszámolót tartott rólad - vigyorog a képembe. Elgondolom, minden bizonnyal beszámolt nekik a múltkori összetûzésemrõl is, azzal a Naruto gyerekkel, na meg arról is, hogy én húztam a kurtábbat. Szerencsémre nem maradt nyoma az ütésnek, még csak az kellet volna.

- Képzelem - sóhajtottam nagyot, majd félrepillantottam Sakurara, aki nagyon zavarba volt. Végül lesütötte szemeit és elrohant, én meg megsemmisülten álltam a nappali közepén. Talán épp ennyire zavarja az, hogy a bátyjai bunkón viselkednek elõttem, és folyton zavarba hozzák. Gondoltam, hogy nem egy erõs természetû lány, és annak ellenére, hogy keménynek mutatja magát, érzõ lény õ is, de nem épp ennyire, vagy talán csak miattam tartsa féken indulatjait? Eltel néhány perc, a két idõsebb fiú beszélgetést kezdeményeznek, de én valamiért aggódni kezdek. Sakura még nem tért vissza, kicsit aggódom, nehogy valami hülyeséget csináljon.

- Elnézést, megnézem, merre van Sakura - kelek fel a kanapéról, majd elindulok a konyha felé. A két gyerek kanalazza a levest, azonban Sakura sehol sincs.

- Fiúk, nem tudjátok, hol van Sakura? - kérdem tõlük mosolyogva.

- Onee-san felment a szobájába, nagyon fájt a buksija - magyarázza Hiro.

- Köszönöm. - Egy biccentéssel nyugtázom válaszom, majd elindulok Sakura szobája felé. Kicsit félek, hogy mit fog majd mondani arra, hogy csak úgy betoppanok a szobájába, mintha egy háztartásban élnénk. Végül elvetem a gondolatát, hogy dühkitörést okozhatok talán tetemmel, és bekopogok az ajtaján. Mivel válasz nem hallatszik, kénytelen vagyok benyitni és saját magam ellenõrizni, hogy rendben van-e, vagy sem. Lassan lenyomtam a kilincset és kitártam az ajtót. Sakura az ágyán üldögélt, egy párnát ölelgetett, miközben az ablakot fixírozta, ami történetesen épp az ágya háta mögött volt, így nem vette észre a jöttemet. Nem tudtam mit tehetnék, legszívesebben megfutamodtam volna elõle, hisz az egyetlen dolog, amit a bátyámnál is jobban utáltam, az a bõgõmasina csajok voltak, akik egy letörött köröm miatt is képesek voltak hisztizni. De most mégsem futamodhatok meg, mert valahol az én hibám is. Ahelyett, hogy könnyítettem volna a helyzetén, én elkezdtem jópofizni, mint valami seggnyaló, aki könyöradományért sovárog. Rossz húzás volt, elismerem, de megtörtént, majd máskor legalább tudom, hogy mit kell tegyek bunkó emberek társaságában.

- Bocsi, zavarlak? - szólok oda neki.

- Nem - jön az egyszerû és lehangolt válasz.

- Nekem nem úgy tûnik! - válaszolom, majd tekintetem letéved a padlóra, amit hírtelen nagyon érdekesnek találok.

- Ne haragudj! - kér elnézést szipogva.

- Jól vagy? - kérdem kissé kedvesebben, mire válasza csak egy bólintás, majd újból szipogni kezd. - De hiszen te sírsz! - támadom le.

- És? Mi van, ha sírok? - fordul velem szembe könnyekkel teli szemekkel. - Talán nekem nem szabad? - kérdi remegõ hangon. Kérdése kicsit sokkoló, mert igen, rátapintott a lényegre. Én egy kemény lánynak hittem, aki nem bõg csak némi beszólás miatt, erre itt sír elõttem, és fogalmam sincs, hogy miként kéne viselkednem. Becsukom az ajtót, majd azt észlelem, hogy lábaim önkéntelenül mozdulnak felé, majd megállok elõtte, és leülök az ágyra, mellé.

- Nem mondtam azt egy szóval sem, hogy nem szabad sírnod! Csak elcsúfítja az arcodat - próbálok valami használhatót, nyugtatót mondani, vagy legalább hülyeséget, amin nevethet, mert akkor biztos siker, és örömmel karikázhatom be a naptárba a mai dátumot, hogy ma képes voltam megvigasztalni valakit, aki fontos nekem.

- Most még gúnyolódsz is velem? - néz rám sértõdötten. Ügyes, nagyon ügyes vagyok, pont az ellentettjét értem el, mint amit akartam. Én marha.

- Nem, nem sértegetlek, se nem gúnyollak, se semmi, csak egyszerûen jobban áll neked a mosolygás. Te nem az a típus vagy, aki egy-kettõre elbõgi magát az idióta bátyjai miatt. Legalább is én nem ilyennek ismertelek meg! - próbálom kihúzni magam a szarból, amiben már nyakig taposok. - Szóval szedd össze magad, ne add meg nekik az örömöt, hogy ilyennek lássanak téged - bíztatom, majd karjaim önálló életre kelve átölelik a törékeny testet, és szorosan a karjaimba zárom. Nem ellenkezik, fejét a vállamra hajtja, majd tétován visszaölel, gesztus, mivel rettentõen boldoggá tesz. Óráknak tûnõ percekig ültünk így, egymást ölelve, érezve a másik minden egyes levegõvételét, mire végre lecsillapodott, és többé nem áztatta a pulóverem.

- Tudod, nem is az készített ki annyira, hogy elõtted gúnyolódtak velem, hanem az, hogy pont ma - szólalt meg, ezzel megtörve a beállt kínos csendet.

- Miért? Csak nem szülinapod van? - kérdem ijedten, hiszen egy barátnak illik tudni a másik születésnapját, de én ezt az adatot még nem szereztem be.

- Nem. Pedig sokkalta jobb lenne születésnapi bulin szórakozni, piálni, minthogy.... - erre elhallgatott, és újra elkezdett szipogni.

- Minthogy? - kérdek rá befejezetlen mondatára, hátha megtudom mi az, ami ennyire lehangolja.

- Minthogy arra emlékezni, hogy ezelõtt öt éve, még volt rendes családom, anyám és apám - fejezi be elõbbi mondatát, majd még erõsebben kapaszkodik belém, mint eddig. Mintha biztonságban érezné magát a karjaimban, mintha tudná, hogy nem szándékozom egyedül hagyni, pedig elégé felrázott az, hogy pont ma van ötödik éve, hogy elvesztette a szüleit. Végül úgy döntök, hogy addig el nem megyek, amíg le nem nyugodott, nem is érdekel, hogy mit szólnak a bátyjai, a bátyám, vagy bárki más, mert tudom milyen egyedül lenni, emlékezni arra minden év azon a napján, hogy egyszer volt családom, de most nincs, elvesztettem, és sosem kapom vissza. Fél óra elteltével azon veszem észre magam, hogy Sakura, fejét vállamon pihentetve elaludt. Próbáltam levakarni magamról és rendesen lefektetni az ágyára, de görcsösen kapaszkodott belém, mintha az élete függne tõlem. Végül jómagam mellé feküdtem, és szorosan ölelve megbékéltem a gondolattal, hogy ma éjjel itt fogok raboskodni, egyedüli barátom hálószobájába. Amint meleg teste hozzámsimult, mintha égtem volna a láztól, nem is tudom mihez hasonlítani ezt az érzést. Majd azon vettem észre magam, hogy görcsösen szorító bal karja ellazul, lecsúszik mellkasomról, s az ágyékomon állapodik meg.
Meghökkenek a hírtelen jött kellemes érzéstõl, és döbbenettõl, hogy mi is van most? Arcszínem valószínûleg egy paradicsoméhoz hasonló, hisz eléggé kényelmetlen helyzetben vagyok jelenleg, kiszolgáltatottnak érzem magam. Egyetlen értelmes gondolatommal azon munkálkodom, hogy eltávolítsam az idegen testrészt a hozzám tartózó kényes területrõl, azonban rosszul sül el. Ahogy megemelem karját, hogy odébb rakjam, kiszabadítja kezét kezeim fogságából, és erõteljes mozdulattal helyezi vissza elõbbi helyére. Hirtelen ordítani támadt kedvem, nem, nem a fájdalomtól, hanem az élvezettõl. Istenemre mondom, hogy többé nem vígasztalok meg senkit, ez túl nagy ár. Ilyen kínos helyzetbe hozni engem, Uchiha Sasuket? Elõbb üssön el a villamos az autópályán, minthogy még egyszer meg kelljen vigasztalnom valakit. Még jó, hogy nincs ébren, már sátrat von az öcskös odalenn -
vigyorgok magamba, hisz eszembe jut Sakura határozott kijelentése, hogy szerinte mi sosem lehetünk egy pár. De azért talán mégis, csak ez nem tõle fog függeni, hanem tõlem. Nem hinnem, hogy pont egy ilyen lányra van szükségem barátnõként, mint õ. Kedves, szép, meg satöbbi jó tulajdonságát tudnám még sorolni, viszont utálom, hogy folyton kínos helyzetekbe hoz, nem csak mások elõtt, hanem mikor kettesben vagyunk is, értsd most!

Hagyom lecsillapodni vágyamat, majd kikászálódok karjai közül, és lebaktatok a napaliba, ahol Hidan és Suigetsu, a két gyerekkel monopolyt játszanak, és látszólag a kisebbek állnak gyõzelemre, ami eszembe jutatja, hogy anyáék mindig arról áradoztak, hogy Itachi milyen fiatalon már zseni volt.

- Mi van Sakurával? - kérdi Suigetsu.

- Már semmi, alszik! De teljesen kiborult, nem is csodálkozom - válaszolok hosszasan.

- Miért nem csodálkozol? - néz rám értetlen fejet vágva Hidan.

- Azért, mert nektek is pont ma jut eszetekbe beégetni, mikor amúgy is szar nap ez neki. És nektek is az kellene legyen, de ti magasról leszarjátok - szidom le õket gyerekes viselkedésük miatt.

- Miért? Milyen nap van ma? - kérdi Suigetsu.

- Szégyen nem emlékezni, hogy ezelõtt öt évvel ilyentájt még volt családotok, és legalább a mai napon békénhagynátok őt, amikor elõjönnek a fájdalmas emlékek- oktatom ki õket. Még mondanék nekik pár szót, de ekkor megszólal a csengõ.

Hidan eliszkol ajtót nyitni, csak azért, hogy megszabaduljon undorodott képemtõl, majd Naruto társaságában tért vissza. Hát remek, már csak ez hiányzott.

 

A mappában található képek előnézete Fény a sötétben

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.