Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


11.Lefárasztva

2010.11.28
 

Lefárasztva

 

Sasuke

Szép lassan hazakullogok legújabb barátomtól, aki, megjegyzem, egy igen csinos lány, csak sajna kicsit beszédes. Elég volt egy kérdést feltenni, ő meg csak úgy áradozott.
Mindenféléről mesélt, magáról, a bátyjairól, a suliról, és még sok más jelentéktelen dologról is, amik fogalmam sincs, hogy miként kerültek szóba. Végül, mikor megláttam, hogy mennyire eltelt az idő, hamar elbúcsúztam tőle, megbeszéltem vele, hogy holnap mikor találkozunk, és iszkoltam is haza. Mire hazaértem, már fél hét körül járt az idő, Itachit meg a kanapén ülve találtam, épp valami csöpögős, romantikus regényt olvasott. Mikor észrevette, hogy megérkeztem, becsukta a könyvet, majd levette szemüvegét, összehajtotta és a könyvvel együtt a kanapéra helyezte.
- Látom, megérkeztél - mosolyog rám.
- Jah, bocs, kicsit eltartott! - válaszolok röviden.
- Vettem észre - mosolyog rám, majd újra beszédre nyitja ajkait.- S elmondod, hogy merre jártál, vagy nem rám tartozik? - néz rám mosolyogva.
- Hát, nem is tudom, végül is miért ne mondanám el? Sakuránál voltam - mosolygok rá.
- Sakuránál? - vág annyira meglepett képet, hogy kicsit elgondolkodtat, hogy ez rossz jel-e vagy sem.
- Jah, de miért nézel rám így? - kérdem egy szemöldökrántás kíséretében.
- Hát meglepő kissé, hogy folyton vele lógsz. Igaz az utóbbi időben elégé sok meglepetést okoztál, lassan kezdem megszokni őket - válaszol.

Hát ebben igaza van, az utóbbi néhány napban elég sok meglepetést okoztam szegénynek, biztos egy ideje kezd kételkedni abban, hogy Uchiha Sasukéhez van-e szerencséje, valami génmódosított klónhoz, vagy csupán csak az eredeti énemen végeztek kísérleteket az ufók. Végül elmeséltem neki az egész délutánom, de persze megint nem hagyta ki azt, hogy végigméregessen, mint valami cirkuszi majmot. Most komolyan, mi olyan hihetetlen? Sakuránál voltam, jól elbeszélgettünk és ennyi. Kedves lány, szép is, és mily meglepő, az első barátom.

Hm, barát, soha nem gondoltam volna, hogy lesz egyszer egy barátom, na meg azt, hogy épp lány lesz. Ha valaki két héttel ezelőtt ezt mondta volna, tutira elküldtem volna melegebb éghajlatokra, talán be is vertem volna a pofáját egy ilyen hülye feltételezésre. És íme, most meg büszkén kijelenthetem, hogy van egy barátom.
Még beszélgettünk kicsit egy s más dolgokról, majd átvonultunk a konyhába vacsorát készíteni.

Reggel frissen, teli életkedvvel ébredek. Ennek okáról fogalmam sincs, nem tudom, hogy mi táplálja ezt a felhőtlen jókedvet e szép nyári napon. Néhány perc alatt szalonképessé alakítom magam, gyorsan felöltözöm és szaladok is a konyhába, hogy még mielőtt elindulnék Sakurához, tankoljak magamba egy kis kaját, már nehogy korogni kezdjen előtte a gyomrom, tök ciki lenne, végén azt hinné, hogy valami beképzelt csóróhoz van szerencséje. Mire leérek a konyhába, Itachi már az asztalnál ül és olvassa a napilapot. Kezdek kicsit aggódni miatta, mert az olvasás sosem volt igazán a kedvenc időtöltése. Az este könyvet olvasott, ma napilapot, holnap talán a kámaszutrát?
Na jó, inkább hagyom az egészet és teszem azt, amiért igazából jöttem: kajálok. Nem valami nagy a választék. A vacsiról megmaradt spagetti, pirítós, vagy esetleg valami felvágott. Végül maradtam a pirítósnál, ami mellé Itachi mellékelt egy bögre teát is. Tele gyomorral és hatalmas vigyorral az arcomon indultam Sakuráék háza felé. Szinte észre se vettem, hogy mennyi időbe telik eljutni hozzájuk, jobban lekötött maga a gondolat, hogy ma vele nézhetem meg a város legszebb részeit, szórakozóhelyeket, parkokat, és esetleg történelmi izé-bizéket. Igaz, azokért nem vagyok oda, de az együttlét kedvéért azt is eltűröm, mint sok más mindent. Kicsit idegesít maga a gondolat, hogy annyira bízik benne, hogy köztünk nem lesz semmi több, mint barátság. Igaz, eddig nem is fontoltam a lehetőségét, csak zavar maga a gondolat, hogy nem tart eléggé jónak a számára. Talán tényleg ennyire jelentéktelen lennék? Eddig imádtak a csajok, erre fel találkozom vele, és minden saját magamról alkotott véleményem, miszerint egy elérhetetlen álompasi vagyok a korombeli csajok számára, szertefoszlott. Ő téved vagy én? Áh, nem tudom, csak azt, hogy iszonyatosan idegesít, hogy semminek tart pasiként. Most komolyan, ezzel csak rombolni fogja az önbizalmam, ami, valljuk be, amúgy is kevés van.
Nagyot sóhajtva érkezek meg házuk elé, majd erőt gyűjtve magamba közelebb merészkedem, olyannyira, hogy ujjaim kopoghassanak a hatalmas faajtón. Néhány másodperc leforgása alatt ajtót nyitnak, betessékelnek a nappaliba és leültetnek a kanapéra. Gyakorlatilag fel sem fogom, hogy akkor most itt mi van? Csak bambán bámulok ki a fejemből, és próbálom összetenni a puzzle-t, ami nagy nehezen, két perc gondolkodás után meg is születik az agyamba. Minden rész a helyére került. Igen, nagy nehezen eljutott a tudatomig, hogy Sakura ajtót nyitott, majd azzal az ürüggyel, hogy még nem készült el, a kanapéra ültetett, hogy várjam meg. Mikor rájövök erre, kicsit lehangolódom, hogy te jó ég, most nekem órákat kell majd várnom, míg szalonképessé varázsolja magát? Erre a gondolatra olyan savanyú képet vágok, hogy azt még az emósok is megirigyelik. Pár perc múlva Sakurát vélem felfedezni magammal szemben, aki éppen valamin nagyon jól szórakozik. Ne, hagyjátok, kitalálom! Rajtam!
- Mi van ezzel a savanyú pofával? Citromba haraptál? - kérdi incselkedve.
- Nem, grapefruitba! - vágom rá morcosan.
- Hé, miért kell így beszélni velem? - néz rám vesébelátó tekintettel. Hm, ijesztő tud lenni ilyenkor.
- Neked meg mért kell velem gúnyolódni? - nézek rá én is haragosan.
- Bocsi, de mikor megláttam azt a cuki kis pofidat azzal a savanyú fintorral díszítve, valahogy késztetést éreztem, hogy beszóljak! - magyaráz, míg kezeivel össze-vissza gesztikulál.
- Kösz az őszinteséget! - vágok megint fapofát.
- Hé, most ezen fogsz megsértődni? - néz rám kissé idegesen.
- Igen, képzeld, ezen! - vágom rá még mindig duzzogva, majd puha ajkakat, és egy halk cuppanást érzékelek. Kissé ledöbbenek, hogy mi is történik itt valójában, képzelődöm-e, vagy ez a valóság. Végül rájövök, hogy igen, ez a Föld nevezetű bolygó a naprendszerből, és az egyedüli, ahol eddig intelligenciával bíró élőlények élnek, bár kétlem, hogy egyedül vagyunk a nagyvilágban. Aztán rájövök arra is, hogy drága barátom puszit adott arcomra. Maga a gondolat, hogy törődik velem, felvidít, hát még a bocsánatkérése, amit e gesztus után mellékelt.
- Bocsi, igazad van, nem kellett volna. Remélem, hogy többé nem haragszol! - mosolyog rám szelíden.
A dolgot lerendeztem egy kicsiny "okés, nem haragszom " mondatocskával, majd összeszedtem magam és elindultam kifelé, hogy végre megismerhessem Konohát.
Egész délután az apró épületek között sétálgattunk, mert Sakura szerint fontos, hogy "feltérképezzük a várost", így sosem fogok elveszni itt. Igaz, nem nagy város Konoha, de a házak rohadt egyformák, egy idő után kezdtem azt hinni, hogy körbe-körbe járkálunk.
Megmutatta a sulinkat, a városházát, a parkot Konoha központjában, és ellátogattunk a múzeumba is. A múzeumot nagyon érdekesnek találtam, ami nálam nagy szó, mert ha van valami, amit utálok a világon, akkor az a történelem. Hogy miért? Hát csak egyszerűen azért, mert az egész egy nagy hazugság. Mindegyik nép úgy írja meg a történelmét, ahogy a fülének jól cseng. Ezért van az, hogy például egy nagy harccal kapcsolatban még most is ködösek az információk, mivel a két fél különféleképpen írta le a történelmében a harc lezajlását. Ezt csak egy egyetemes példának szántam, most inkább hagynám a részleteket. Lényeg a lényeg, sosem lehet tudni, hogy az, amit töriből megtanítanak nekünk, igazság, vagy az éppen abban a korban elő uralkodó hazugsága. Na jó, inkább hanyagolom a témát és visszatérek oda, ahol abbahagytam. Szóval voltunk a múzeumban, és tetszett is, főleg azért, mert az egyik ősöm kardja ki volt állítva a múzeumban, és történetesen őt is úgy hívták, hogy Uchiha Sasuke. Persze ez engem rettentően büszkévé tett, hogy egy nagyon híres harcos leszármazottja vagyok, és ráadasul még a nevét is viselem. Ami még megfogott, az a Hokagék emlékműve, de kit ne ragadna meg kőbe vésett vezetőink arcképe? Szerencsére tudtam, hogy ki és mi volt a Hokage, Itachinak köszönhetően, hisz gyakran szokott mesélni az itt történt dolgokról, annak ellenére, hogy tudja, mennyire utálom a törit, na de mindegy. Ez egyszer jól jött ez a kevéske töri tudományom is.

Végül beültünk egy cukrászdába, valahol a központban. Kicsit veszekedtünk Sakurával, mert ő mindenképp rám akart erőszakolni egy málnás sütit, én meg egyáltalán nem bírom a sütiket. Végül hagytam győzni párbajunkban és befaltam a kis szelet süteményt, nem is volt annyira borzalmas, sőt, ízletes volt, enyhén savanykás. Végül mindketten elégedetten távoztunk a cukrászdából. Én azért, mert vele tölthettem a mai napom, ő meg azért, hogy nyert ellenem a szócsatánkban, és rákényszerültem megenni a süteményt.

Fél öt körül járhatott az idő, kissé fáradtan cammogtunk hazafelé. Már annyira fáradtnak éreztem magam, hogy nem voltam biztos abban, hogy hazaérek-e, vagy sem. A köztünk lévő kínos csendet végül Sakura szakította meg.
- Szóval, így összességében mit gondolsz Konoháról? Na meg a suliról?
- Konoha kicsi. A suli nagy - válaszolok fáradtan.
- Hé, csak ennyit jegyeztél meg az egész napból? Talán a szivacs agyúak gyülekezetébe tartozol? - gúnyolódik.
- Bocsi, de fáradt vagyok! - vágom ki magam. - Szép város, minden van itt, és annak ellenére, hogy utálom a törit, még a múzeum látogatást is élveztem.
- Így már jobb! - mosolyog rám szelíden. - Nah én itt letérek, majd találkozunk - búcsúzott, és már fordult is be a sarkon, hogy hazafelé vegye az irányt. Én is elindultam otthonunk felé, de kicsit sem siettem, alig álltam a lábaimon. Egyetlen értelmes gondolat, ami az eszembe jutott, az az, hogy mikor hazaérek, belefekszem az ágyamba és holnap addig alszom, amíg valami külső hatás meg nem zavarja álmaim.
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

haku-chan16@hotmail.com

(haku16, 2010.12.14 15:19)

Hali^^
Hat folytit nem garantalok idenre, talan csak ujev utan, azonban addig is par egyfejezetes tortenetet szeretnek publikalni amit karacsonyi ajandekkent irtam^^. Koszi a komit, remelem,h ogy ezutan is kivancsin figyeled vegig hoseink tortenetet.
Udv haku-chan^^

Szia

(Kommentár, 2010.12.08 21:00)

Nagyon jó lett! Várom a folytatást!! :D