Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Lánykérés

2011.01.01

A mai nap is szépnek ígérkezik. Az ég tiszta, csak egy-egy kósza felhõ takarja, a Nap is lassan már az ég közepén ékeskedik. Igaz, ha rossz idõ is lenne kint, számomra akkor is egy kellemes nap lenne. Hogy miért? Hát szerintetek?
Na jó, megkegyelmezek nektek. Szóval a tegnapi napomat Tennel töltöttem, és elgondolhatjátok, hogy milyen jól éreztem magam mellette. Igaz, vele mindig jól érzem magam. Az õ oldalán az élet olyan, mintha nap mint nap újjászületnék, egyszerûen imádok a közelében lenni. Most kissé hiányozni fog, ugyanis ma este lesz a legénybúcsúm.

Jó, nem kell meglepõdni, ez sem az én ötletem volt. Inkább tölteném kedvesem karjai közt az éjszakát, mint haverokkal elmenni megünnepelni a „halálomat", idézem õket. Hát igen, mindenki ezzel jön. De legfõképpen Naruto lepett meg. Elvette az unokahúgomat, már lassan egy éve, eleinte kissé sajnáltam szegény lányt, hogy egy ilyen idiótába szerelmes, de aztán el kellett ismerjem, hogy nagyszerû ember és shinobi, erre olyat mind, hogy elkezdtem füstölni a dühtõl. Na, akkor idézem nektek.
„Neji haver, te igazán nem tudod, hogy mibe mentél bele! Saját magadnak ástad meg a sírodat. Higgy nekem. Most boldog vagy, mert szereted, aztán meg jönnek a veszekedések, hogy miért mész késõn haza a szabadnapodon, hisztik, hogy mennyire féltett azért, mert továbbhúztad a küldetésed, na meg ne is beszéljünk arról, hogy mikor terhesek, iszonyat nyávogósak, és ez az unokahúgodnál teljes hormonzavart jelent!"Mondta Naruto ezt teljesen elborzadva.

Hát igen, õk már várják az elsõ közös gyereküket. Kicsit irigylem érte, de hát nem kell elsietni a dolgokat. Igaz, Ten jó hosszasan kifejtette, hogy nagyon szeretne egy gyereket, és igazából már én is vágyom rá, hogy apa legyek. Hé, nem kell lenézni ezért, csak csipán még ez hiányzik ahhoz, hogy teljesen boldog legyek. Egy közös gyerek életem szerelmével. Na, jó, nem egy, hanem rengeteg. Amúgy is nagycsaládra hajlunk mindketten, de majd kiderül, hogy ebbõl mi is lesz.
Szerintem jobb, ha nem is húzom tovább az idõt, és belekezdek a mai történetemben. Kis história, ami biztosított arról, hogy a jövõben boldog leszek.
Minden ott kezdõdött, hogy…

***

Nyár volt, szerelmem nem rég töltötte be a tizennyolcat, és ünneplésképpen küldetésre mentünk. Remek ajándék, nemde? De ez most lényegtelen. Szóval épp egy kisebb ország felé tartottunk hárman, Ten, Sakura és én. A küldetés egyszerû volt, el kellett kísérjük Sakurát Okinavába, egy kis orszábba, ahol királyság van. Itt nincsenek ninják, lovagok meg parasztemberek élnek, és a király irányítja az országot. Konoha és Okinava kapcsolata kereskedelemre alapszik, itt ugyanis elég ritka gyógyn9vényeket termesztenek, amik létfontosságúak a különféle gyógyszerekbe, leginkább fájdalomcsillapítókba ás állatokban.

Az utazás eseménytelen volt, nem támadták ránk ellenséges ninják, az idõ kellemes volt, a Nap egész nap sütött. Minden tökéletes volt, hisz’ öt kerek napig együtt lehettem szerelmemmel. Sakura egész úton hallgatag volt. Nem mondott semmit, viszont tudtam, hogy akkor is az Uchihára gondolt. Hogy miért? Hát a helyzet az, hogy körülbelül egy hónapja találkozott vele, és azóta nagyon feldúlt szegény lány. Senki sem tudja, hogy azon a napon mi történt kettejük között, csak annyit, hogy ez a találkozás Sakurának egyáltalán nem tett jót.

Csütörtök délután érkeztünk meg Okinavába, míg a tárgyalások a kereskedelemmel kapcsolatban csak másnap délelõtt kezdõdtek. Elmentünk és bejelentkeztünk a szállodába, ahogy megérkeztünk. Sakura külön szobát kapott, én meg Ten egy sajátot egy hatalmas franciaággyal. Ennek nagyon örültünk, mert már rég voltunk együtt, és a vágy egymás iránt hajthatatlan volt.

Mivel csak délután volt, Tennel úgy gondoltuk, hogy kicsit szétnézünk a városban, vásárolgatunk, én meg szerettem volna valami különlegeset venni a születésnapjára. Adtam már neki ajándékot, mint csapattárs, de most inkább szerelmekén szerettem volna adni egy kis tárgyat, ami nem csak számára lesz fontos, hanem nekem is.
A sétánkhoz Sakura is csatlakozott, így legalább nem hagytam egyedül Tent, és nyugodtan elidõzhettem, míg megtaláltam a megfelelõ darabot.

- Lányok, ha nem bánjátok, én megyek, szétnézek egy kicsit a fegyverboltokban, addig ti nyugodtan menjetek el a piacra, hátha találtok valami szépet.
- Neji, ugye nem megszökni akarsz? – meredt rám szerelmem.
- Miket gondolsz? – kérdeztem mosolyogva. – Csak kíváncsi vagyok, hogy itt milyen fegyvereket használnak, s talán találok valami hasznosat is.
- Jól van, akkor mi megyünk is. Késõbb találkozunk. Szia Édes – csókolt meg szerelmem.
- Oké, késõbb találkozunk – mosolyogtam rájuk megkönnyebbülve.
Némán sétálgattam az utcákon, kerestem valamit, és nemsokára meg is találtam. Kicsit gondolkodtam, hogy jó ötlet-e, vagy sem, de végül úgy döntötte, hogy remek ötlet, így bementem. A helyiségben egy öreg hölgy volt, meg néhány kliens. Néhány perc múlva a vásárló döntött, kifizette az árut, és már ment is. Én következtem.
- Jó napot! – köszöntöttem illedelmesen.
- Jó napot úrfi! – szólított meg a néni. – Mit szeretnél? – kérdezte kedvesen
- Egy eljegyzési gyűrűt. Nem nagyon értek hozzá, szóval várom a javaslatokat – mosolyogtam a hölgyre.
- Ilyen hamar nősülni készül, ficsúr? – kérdez csodálkozva.
- Hát az még nem most lenne, de szeretném elegyezni a kedvesem – magyaráztam egy kis pírrel az arcomon
- Annyira biztos, hogy ő az igazi? – kérdi az öregasszony nyájasan.
- Hölgyen, tizenhárom éves korom óta ő a barátnőm, mindennél jobban szeretem, és ő is engem. Kétszer mentette meg az életem, mikor tehetetlen voltam, mikor neki volt szüksége, akkor én mentettem meg az életét, szóval eleget bizonyítottunk a felől, hogy egymásnak mi vagyunk a megfelelő élettárs – válaszoltam nyugodtan, már amennyire lehet nyugodt az ember, mikor a magánéletéről faggatják, amihez senkinek, semmi köze.
- Ugye te nem idevalósi vagy?
- Nem, konohai shinobi vagyok – feleltem mosolyogva.
- Oh, akkor nem is húzom tovább az idődet, ficsúr. Na, gyere, mutatok pár szép darabot. Annyit viszont tudnod kell, hogy itt minden darab egyedi, a férjem és a nagyobbik fiam készítik saját kezűleg, saját elképzelésük szerint. Ezért van nagy sikerünk. - Értem.
A néni ezek után elkezdte mutogatni a választékot. Hét igen, színes választékról volt szó. Talán több mint ötven darabos is, és mégis, ezek közül egyetlenegy volt, amit úgy gondoltam, hogy tökéletes lenne a kedvesem számára. Egy rubintkővel díszített ezüst karika. Gyönyörű darab, ez tökéletesen illik szerelmem ízléséhez.
- Ez lesz az! – mutattam a gyűrű felé. – Ez tökéletes – mosolyogtam az öreghölgyre.
- Na végre! Elég sokat válogatott ficsúr – mosolygott vissza a nő.
- A tökéleteset szeretném megvenni neki. Mindent megérdemel – válaszoltam már majdnem suttogva, miközben Tenre gondoltam.
- Értem. Akkor ezt becsomagolom!
A néni néhány pillanat alatt betette egy kis szív alakú dobozkába a gyűrűt, és beletette egy kis zacskóba. Kifizettem a nem túl olcsó gyűrűt, és elbúcsúzva a néniről, ár igyekeztem is ki az utcára. Nagyon boldog voltam, hogy megtaláltam a megfelelő ajándékot, ami nem csak neki fog sokat jelenteni, hanem nekem is, hiszen ha elfogadja, az azt jelenti, hogy az enyém örökre. Még félórányit sétáltam a város poros utcáin, majd úgy gondoltam, hogy ideje visszamenni a szállodába, és elgondolkozni, hogy hogyan adjam oda neki a gyűrűt. Fél órás sétálgatás után visszataláltam a szállodához, majd a recepcióhoz mentem, hogy elkérjem a kulcsot, de valaki megelőzött.
- A hölgy már egy ideje a szobában tartózkodik.
- Köszönöm!
Ennek nem igazán örültem, mert így nem lesz időm kitalálni semmit a lánykéréshez. Teljesen bepánikoltam, és már azon gondolkodtam, hogy talán nem adom még neki oda a gyűrűt, várok, míg hazaérünk a küldetésről, addig, hátha eszembe jut valami használható ötlet. Hirtelen megjelent Sakura.
- Neji, miért álldogálsz itt kint? - Kérdezte csodálkozva. – Ten már rég várja, hogy megérkezz, hogy aztán együtt menjünk el vacsorázni.
Csak álltam, magam elé meredve, meg se szólaltam.
- Neji, történt valami? – kérdezte Sakura aggódva.
Nem tudtam, mit mondhatnék neki, hisz’ elég gyerekesnek tűnt a problémám. Végül nagyot sóhajtottam, kivettem zsebemből a gyűrűsdobozt s felé tartotta. Hosszasan megcsodálta, ő sem tudott kinyögni egyetlen szót sem, biztos nagyon meglepte.
- Azért vagy így lehangolódva, mert nem tudod, hogy mikor lenne legalkalmasabb megkérned, igaz? – kérdezte mosolyogva.
- Hát valahogy úgy – sandítottam rá.
- Szerencsés lány, te meg ne aggódj. Csak egyszerűen add oda neki, tedd fel a kérdést. Egészen biztos vagyok benne, hogy igent fog mondani.
- Szerinted ennyi elég lesz? Ti lányok a romantikus helyzeteket imádjátok. Biztos, hogy elég lesz… - folytattam volna, de szavamba vágott.
- Mi, lányok tényleg szeretjük a romantikus fiúkat. De te nem vagy ez a típus. Amit viszont utálunk, az az, ha valaki nem a valódi énjét mutatja, mert akaratlanul is fájdalmat okoz nekünk. Hisz’ hogy lehetne bárki is boldog azzal, akit szeret, ha nem lehet önmaga? Érted Neji, nem kell több. Szeret téged, szereted őt, és ennél többre nincs is szükségetek. Igent fog mondani, hidd el – mondta még mindig mosolyogva.
Igaza van. Hogy lehetne bárki is boldog valaki mellett, ha folyton megjátsza magát. Eddig önmagam adtam, ezért szeret. Nem muszáj romantikáznom ahhoz, hogy igent mondjon. Ha meg nem lenne a válasz, akkor romantikázhatnék is, mert akkor is nem lenne.
- Emlékszel, mit mondtam akkor a kórházban?
- Igen! – mély levegőt vett. – Azt, hogy sosem fogom elfeledni, hogy várni fogok rá, és ő visszajön, mikor megtudja, hogy mit vesztett el – válaszolt halkan. – De nem így lett. Velem szemben állt, és semmiféle érzelmet nem tanúsított, még csak szánalmat sem.
- Ilyen hamar fel akarod adni? Ha feladod, azzal elismered azt, hogy nem vagy méltó a szerelmére. Neked muszáj erősnek maradnod, muszáj fejlődnöd, hogy méltó légy az Uchihához, mert ha elismer téged társául, te leszel a klán anyja, te lehet az, aki a klánt életre kelti. Neki nem egy védtelen lányra van szüksége, hanem egy tettre kész, erős shinobira. Fel a fejjel, jó úton haladsz, hisz’ túltettél a mestereden, aki mellesleg a Hokage. Nem adhatod fel csak azért, mert ő álarc mögé rejti az érzelmeit. Hinned kell benne, ahogy eddig is tetted. Egész biztos, hogy visszatér, hogy mikor, azt nem tudom, de tudom, hogy visszatér – fejeztem be mondanivalóm, majd megfordultam, és a szobánk ajtaja felé vettem az irányt, azonban Sakura hangja megállított.
- Neji, köszönöm! – válaszolt mosolyogva, még szeme sarkába néhány kósza könnycsepp csillogott.
- Ugyan, ez természetes! Te is segítettél már többször is. Barátok vagyunk, nem? – kérdeztem mosolyogva.
- De, barátok – válaszolta, majd letörölte könnyeit.
Lassan kinyitottam az ajtót, és beléptem a szobánkba, ahol senki se volt. Egyet gondoltam, és bezártam az ajtót, hogy senki ne zavarhasson. A kis ékszeres dobozkát betettem a hátizsákomba, hogy nehogy elvesszen, majd apró léptekkel bementem a fürdőbe. Kedvesemet elmerülve a meleg vízben találtam, mint sejtettem. Olyan halkan léptem be, hogy észre sem vette jöttemet, így kissé hangosabban becsuktam az ajtót, hogy észrevegyen.
- Neji! – nézett rám megijedve.
- Sajnálom. Nem akartalak megijeszteni, csak gondoltam, csatlakozom hozzád – feleltem mosolyogva.
- Nyugodtan, már úgy is hiányoztál – nevetett rám kacéran.
- Tényleg, és mennyire? – kérdeztem én nevetve, majd lassan vetkőzni kezdtem.
- Hé, annak sem örülsz, hogy szeretném, ha szeretnél – durcáskodik.
- De, nagyon, mert én is erre vágyom már egy hónapja – suttogtam fülébe, miközben beleültem mellé a kádba.
- Neji, ugye tudod, hogy mennyire szeretlek? – kérdezte suttogva.
- Igen, nagyon, és én is – válaszoltam, majd ajkaim övéire tapadtak szenvedélyes csókot váltva.
A fürdőszobában elidőztünk egy ideig, de gondoltuk, hogy a szobában az ágyon kényelmesebb lenne folytatni. Csurom vizesen másztunk át a szobába, hogy ott átadjuk magunkat az élvezetnek, ami nemsokára a fellegekbe repített. Szerelmem kifáradva pihegett mellettem, gondosan betakartam, majd felültem az ágy szélére és elkezdtem gondolkodni. Itt az ideje, gondoltam. Lassan felálltam és a hátizsákomhoz sétáltam, majd kikotorásztam belőle a kis dobozocskát. Még egyszer végigpillantottam rajta, majd megfordultam, és az ágy felé indultam. Felültem a fekvőalkalmatosságra, majd magam is betakartam. Nem tudtam, hogy mit is mondhatnék, de ekkor eszembe jutottak Sakura szavai. „Hisz’ hogy lehetne bárki is boldog azzal, akit szeret, ha nem lehet önmaga?"
- Ten – szólítottam meg kedvesem.
- Mi a baj édes? – kérdezte mosolyogva és felült mellettem.
Felé tartottam a kis dobozocskát, de nem mertem szólni semmit. Végül, két perc csend után csak megszólaltam.
- Kérlek, nézd meg! Születésnapi ajándék – mosolyogtam rá szelíden.
Kinyitottam a dobozocskát, ő meg döbbenten nézegette az ezüst karikát.
- Neji, ez, ez… csodálatos! – válaszolta könnybe áztatott szemekkel.
Magam felé fordítottam tekintetét, és feltettem a kérdést, melyre a válasz izgatott
- Tenten, hozzám jönnél feleségül? – kérdeztem reményteli hanggal.
Kedvesem nézett, nem szólt semmit, lassan kezdtem elveszíteni az önbizalmam, ami amúgy is kicsi volt, de ekkor megszólalt:
- Neji, ha te ezt komolyan gondoltad, akkor a válaszom… - elhallgatott, hogy néhány másodperc után kinyögje válaszát. – Igen! – kiáltotta mosolyogva, majd ajkait enyémre tapasztotta újabb szenvedélyes csókot követelve. A csók után óvatosan díszítettem ki kecses ujjait a rubinttal díszített ezüst karikával, amin szerelmem csak mosolygott.
- Szeretlek! – válaszoltam boldogan.
- Én is! – felelte mosolyogva. Néhány percig csendbe burkolózott a szoba, majd kedvesem szólalt meg újra. – Sakurának azt mondtam, hogy együtt vacsorázunk. Tíz perc múlva lent kellene lennünk.
- Akkor menjünk, és mondjuk el a jó hírt, persze, ha nincs ellenedre.
- Persze, hogy nincs. Miért titkolnám, hogy nemsokára hozzámegyek ahhoz a fiúhoz, akibe gyerekkorom óta szerelmes vagyok?
- Örülök, hogy így gondolkozol. De gyere, vagy különben mást kell elfogyasztanom vacsorára – nevettem rá
Lassan felöltöztünk és lementünk a szálloda éttermébe, ahol Sakura már várt minket. Megvacsoráztunk édes hármasban, majd a rózsaszín lánytól elbúcsúzva saját szobánkban húzódtunk meg. Egymást ölelve aludtunk el, nagy boldogsággal és elégedettséggel a szívünkben, hogy az. Akit a világon a legjobban szeretünk, mindig mellettünk marad, és ennek kelképe egy rubinnal díszített ezüst karika.

***

Hát így történt az én nagy lánykérésem. Nem volt valami romantikus, de szerelmem ennek ellenére is igent mondott, és két nap múlva az oltár előtt is igent fog mondani, ezzel elfogadva élettársaként. Sosem voltam ennyire boldog, mint most, meg közelében sem, mert a boldogság, mai elönti szívemet, érzem, hogy szétszakít, felperzsel. Még két nap, és az enyém, mindörökre, de addig is nekem jelenésem van a saját legénybúcsúmon, szóval bocsánat, de mennem kell. A történetem viszont itt nem zárult le. Elmeséltem a múltamat, most viszont eljutottunk a jelenig, amit majd ti magatok fogtok nyomon követni.

 

A mappában található képek előnézete Életem fontos pillanatai

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.